Saját alkotásaim
A tartós hőség nem tesz jót senkinek, éppen ellenkezőleg,
elveszi az életerőt, megterhel, kimerít, a sírba juttat,
s bizony még a legerősebbek is megperzselődnek.
A tartós hőség nem tesz jót senkinek, biz hatásos fegyver,
kiöli a lelket, elpusztítja a termést, elvonja a figyelmet,
s a legvégén rájön az ember, hogy ő már nem kell.
Ez a világ, amelyben élünk, maga a földi pokol,
amelyben sok a szenvedés és a gyötrelem,
az igazságtalanság, no meg a nyomor.
Kevés a szeretet, a jóság, az emberség, s a béke,
a tisztesség, a becsület, az igaz, adott szó,
és ennek láthatóan soha nem lesz vége.
Az egyszerű emberek egész élete terhekkel teli,
eladósítások, kényszerítések és elpusztítás,
persze ebben egy kis réteg, az örömét leli.
Ez a világ, amelyben élünk, nem a jóság világa,
hanem az önzésé, a kapzsiságé és a gonoszé,
a Mennyország, az összes rosszat kizárja.
A megtört lelkek világa és a gyermekek előre elvett jövője,
miközben fojtogató nehézségek gyötrik az embereket,
addig a gonosz csak halad, semmivel sem törődve.
A megtört lelkek világa, amelyben a remény csak szenved,
és amelyben a szeretet segélykiáltása a semmibe vész,
egy rémálom, ám korántsem a vég, hanem a kezdet.
Hiszékenyen nézni ezt a világot hiba, sőt, végzetes hiba,
bedőlni a mindennapi hazugságok szennyes árjának,
igen veszélyes, s ezen nem segíthet semmiféle ima.
Napjainkban pusztul a rend, a normalitás és az értelem,
jönnek a kényszerintézkedések, növekszik a téboly,
s a szabadság ára, sajnos most sem lesz vértelen.
Elbukik a hit, elvérzik a remény és viharfelhők gyűlnek,
a jólét a semmibe száll, az élet immár keserűvé válik,
s ez tart, míg az emberek a Földről el nem tűnnek.
Hiszékenyen nézni ezt a világot hiba, s iszonytató vétek,
a nem létezők rendje nem híve a természetes végnek,
és meglehet, hogy gombafelhővel érkezik a végzet.
Lovon vágtatva közeleg a halál és egyre gyorsabban,
az élet keletkezésének pillanatától járja az útját,
ez így volt és így is lesz, minden korszakban.
A korok változásával változtak a módszerei is sokat,
alkalmazott kardot, bárdot, guillotine-t, puskát,
ám a munkájából bizony, sok jó nem fogant.
Később modernizálta a fegyverzetét, haladt a korral,
vetett be ágyút, rakétát, bombát, harci gázokat,
és soha nem foglalkozott a naplopó sorssal.
Újabban a vegyi dolgokat használja, s a jó kis vírust,
imádja, ha az emberek rettegnek tőle és félik,
mindig szerette a belevaló, pusztító virtust.
A természetes elmúlás érdektelen, nagyon unalmas,
egy agyvérzés, infarktus, rák, vagy baleseti vég,
annyira megszokott, egysíkú és nyugalmas.
Lovon vágtatva közeleg a halál, s elhozza a végzetet,
az emberiség korszakának hamarosan vége lesz,
ámbár ezt nem fogja fel, az emberi képzelet.
Miközben Csipkerózsika álmát alussza a nép, fenik a bárdot,
és bizony le is sújtanak vele a mélyen alvókra, bárkire,
a maradékokra pedig gyorsan ráteszik a jármot.
Miközben Csipkerózsika álmát alussza a nép, elszáll a jövője,
elvész mindene, ami eddig volt, minden álma és vágya,
s végül még szeretetet sem tud küldeni a jövőbe.
Mikor már csak szenvedés az élet, remények nélkül,
ugyanakkor rengeteg fájdalommal és kínnal,
a lélek megtörik, s fel is fogja adni végül.
Mikor már csak szenvedés az élet, idegesség, s teher,
elképzelhetetlen gyötrelmek sokasága és bánat,
a végzet, immár a halál lábai előtt hever.
Mennyit is kell szenvedni a halálért, vajon mennyit,
miféle kínokban van része az embernek végül,
és ez ellen tényleg nem tehet semmit?
Egyesek csupán lefordulnak a székről és ezzel vége,
vannak, kik aludni térnek, s nem ébrednek fel,
így csatlakoznak az elődeikhez végre.
Mások a napjaikat évekig szörnyű kínok között élik,
iszonyatos fájdalmak során mennek keresztül,
és hogy miért van ez, azt nem értik.
A halál nem kegyelmez, előle nincs menekvés soha,
lehet próbálkozni mindenfélével, ám felesleges,
senkit nem ment meg, semmiféle csoda.
Mennyit is kell szenvedni a halálért, mégis mennyit,
ez lenne az élet értelme, ezért születtünk meg,
s nem kapunk reményt, egy cseppnyit?
Az izzó végzet egyre csak közeledik az emberek felé,
fojtogató a mérgező levegő és parázslik az ég,
végül odakényszerülünk, a gonosz elé.
Az pedig kegyetlenül lesújt reánk, butaságunk okán,
a tétlenségünk, kínzó hiszékenységünk miatt,
s mindazért, amit tettünk, életünk során.
Az izzó végzet egyre csak közeledik, s felégeti a létet,
a Földön írmagja sem marad az emberiségnek,
mely magának köszönheti, e szörnyű véget.
Számtalan sérült levél hullik alá, megtépázva, megtörve,
néma sikolyukat nem hallja meg a világ sohasem,
s mind ott végzik, az üres kukákat megtöltve.
Számtalan sérült levél hullik alá, s ugyanúgy az emberek,
lelkek milliárdjain taposnak a végzetnek kaszásai,
s eme világ fölött, tornyosulnak a sötét fellegek.
