Saját alkotásaim
Ez immár a halál világa, kegyetlen, gonosz és sötét,
zsarnoki, gyilkos, elnyomó, mindent pusztító,
amelyben szűkre szabták, az elitek körét.
Ez immár a halál világa, ahol az élet esélye csekély,
minden perc szenvedés, rákos daganat, fekély,
és percről-percre, egyre csak nő a veszély.
A régi szép idők elmúltak végleg, s nem térnek vissza,
csupán pislákol a szeretet egyre gyengülő lángja,
és a keserű pohár mérgét, sok ember kiissza.
A régi szép idők elmúltak végleg, s az álmoknak vége,
elsuhantak a széllel a semmibe, az örökkévalóba,
sajna úgy tűnik, az emberek nem térnek észre.
Miközben az emberek gyanútlanok és teszik a dolgukat,
s igyekeznek helytállni a nehéz mindennapokban,
nem látható erők, megírják a végső sorsukat.
A megkérdezésük nélkül döntenek az életről, s halálról,
arról, hogy mikor, mitől szenvedjenek, rettegjenek,
és káoszt teremtenek, a gonosz legjavából.
Mágiájukkal behatárolják az életteret, elvéve a reményt,
elvakítják a tisztán látó szemeket és gúzsba kötnek,
s nem hagynak egyáltalán, semmiféle esélyt.
Miközben az emberek gyanútlanok, nem hiszik a véget,
egyszerűen nem fogják fel, mily veszélyben vannak,
és elutasítanak minden jó, értelmes érvet.
Mikor esik már le az a labda, amelynek a neve, végzet,
és amely az egész emberiség fölött pattog szerte,
s mely kíméletet soha, de soha nem érzett?
Azok, akik feldobták a magasba egykor, nem láthatók,
hogy lehetséges mindez, s miért is történhet meg,
csak nem manipulálták a mondanivalót?
Vagy talán elfelejtették közölni a halandók tömegével,
egyszerűen lényegtelenné vált a kiirtásnak módja,
s beetették a népeket, a jóság szövegével?
Milyen jogon dönthet bárki is, bárki létéről, haláláról,
a mindennapjairól, a családjáról, az érzelmeiről,
s vajon mennyit nyerhet mások halálából?
Hogyan tudták ennyire elbutítani ezt az egész világot,
s miképpen válhatott az értelem, sötét ürességé,
elhervasztva a jót és mindenféle virágot?
Mikor esik már le az a labda és utoljára mikor pattan,
lehetséges az, hogy eme világ teljesen bolond lett,
és a megtévesztésekbe végül belezakkan?
A szakadék szélétől csak lefelé vezet út, ott vége szakad,
az emberiség pedig immár oda szorult, a szélére,
s ha alázuhan, életben bizony nem marad.
A szakadék szélétől csak lefelé vezet út, s visszaút nincs,
alant, a mélyben, elhal a remény és minden esély,
elbúcsúzik a lét is, ami a legdrágább kincs.
Egyre inkább ellepi a gyom a szép kerteket, parkokat,
és hiába próbálnak ellenállni a nemes növények,
hamarosan reájuk köszönt, a sötét alkonyat.
Egyre inkább ellepi a gyom a szép kerteket és tereket,
a sok gaz elszívja a vizet a hasznos növényzet elől,
s minden termést, a végső pusztulás fenyeget.
A sírjaink meg vannak ásva egy ideje, sőt, túl rég,
csupán nem gondolunk minderre sohasem,
s nem hisszük el, hogy közeleg a vég.
Nem akarjuk felfogni a valóságot, mert az rémes,
megmutatja, hogy reánk nincsen szükség,
s a lehetőségeink köre nem túl széles.
Akik a sírunkat megásták, csak nevetnek rajtunk,
lenéznek minket és élősködőknek tartanak,
miközben mi, már mindentől tartunk.
Hamarosan megfosztanak az alapvető jogainktól,
elveszik a szabadságunkat és az életünket,
s elvárják, hogy érezzük magunkat jól.
A sírjaink meg vannak ásva egy ideje, túl mélyen,
annyira, hogy ne térhessünk vissza többé,
s ha ezt hagyjuk, az végzetes, szégyen.
Minden út ugyanabba az irányba vezet, a halálba,
ahonnan nincs menekvés és ahol nincs esély,
s ott már senki, soha nem találhat magára.
Minden út ugyanabba az irányba vezet és mindig,
van ugyan néhány kitérő, ám az csakis látszat,
sokaknak a lelke végezetül, a pokolban izzik.
Mikor megcirógat valakit a pokol angyala, annak vége,
amint megérinti bárki lelkét az ujjainak hegyével,
a lélek már érzi a tüzet, s nem nézhet félre.
Immár tudja, hogy a számára kiút, soha többé nincsen,
s bizonyára sok rosszat tehetett az élete folyamán,
amit nem tud megváltani, semmiféle kincsen.
Mikor megcirógat valakit a pokol angyala, lángol az ég,
izzik a levegő, parázslanak az álmok és a vágyak,
s mindezen nem segíthet, egy raklapnyi jég.
Elszálltak a pillanatok, elszálltak az évek és itt a vége,
minden, ami ez idáig történt, semmivé válik,
a lélek pedig a sötétből, kijuthat a fényre.
Kijuthat és gondtalanul, könnyedén szárnyalhat tova,
nem cipel semmiféle súlyt magával, soha már,
a számára ez hihetetlen, valóságos csoda.
Elszálltak a pillanatok, elszálltak az évek, letelt az idő,
a múlt végleg ködbe burkolózik, s elfelejtődik,
a lélek számára, a végtelen lesz az új jövő.
