Saját alkotásaim
Amíg ez a világ alszik, a vihar csak tombol,
fákat tép ki a földből, tetőket szaggat,
és sok életet végleg lerombol.
Dühöngve tiporja a virágokat, s a reményt,
megsemmisíti a búzaföldeket, réteket,
és eltakarja a Napot is, szegényt.
Amíg ez a világ alszik, addig csakis pusztul,
a félelem, a rettegés, eluralkodik szerte,
és ez marad az utódokra jussul.
Unalmas már ez a színdarab, unják is nagyon,
a nézőknek elege van, s fogy is a türelmük,
amit e darabra költöttek, az egy vagyon.
Mégis ugyanazt játsszák, más köntösbe bújva,
más színészekkel, de ugyanolyan rondán,
s a legelejétől hatalmas hasznot húzva.
A szponzorokat senki véleménye nem érdekli,
úgy vélik, ők egy szuper előadást terveztek,
s ez a mű mindenki csodálatát érdemli.
Unalmas már ez a színdarab, a közönség fújol,
újabban már megdobálják a színészeket is,
ám az sem számít, színre lépnek újból.
A szépről és a jóról írni nem könnyű feladat,
egy idő óta elkezdtek eltűnni a világból,
és egyre csak gyorsul ez a folyamat.
Az útjukon velük tart a szeretet és a remény,
fogja a batyuját a béke, meg az esély is,
látva, hogy az élet milyen kemény.
Mindőjük helyét igyekszik átvenni a gonosz,
amely a fényt szeretné béklyóba zárni,
és mindent, de mindent eloroz.
A szépről és a jóról írni nem egyszerű dolog,
a lélek róluk álmodik, rájuk vágyakozik,
s ez így lesz, amíg ez a Föld forog.
Milyen csodás ez a világ, telis-tele szépséggel,
ármánnyal, gonoszsággal, hazugsággal,
és háborúval, no meg rémséggel.
Jóindulattal, egóval, gyűlölettel, megvetéssel,
irigységgel, kapzsisággal, minden rosszal,
és lelkeket pusztító szenvedéssel.
Hamissággal, árulással, dühvel és butasággal,
megvetéssel, lenézéssel, lekicsinyléssel,
bájolgással, erőteljes tunyasággal.
Milyen csodás ez a világ, szeretet és örömteli,
izzón békétlen, reménytelen, esélytelen,
s mindezt csak magának köszönheti.
Az önbecsapás nem vezet jóra és nem segít,
bár egy ideig szebbnek tűnhet a világ,
ám ébredéskor az ember veszít.
Elveszíti a hitét a képességeiben, magában,
mindabban, amit eddig csak elképzelt,
de nem élt át számtalan bajában.
Csalódik az igazat hallva, a valóságot látva,
és megpillantva az élet morcos arcát,
leesik az álla, a szája pedig tátva.
Az önbecsapás nem vezet jóra és nem is fog,
lehet a képzelet bármilyen határtalan,
egyszer az elme mindenből kifogy.
A cirkuszban mindenki nagyon jól érzi magát,
miközben figyelik, mi történik a porondon,
minden néző elfeledi a gondját, baját.
Elfeledi a valóságot, a fények bűvkörébe kerül,
vidáman nevet és kacag az ott látottakon,
s észrevétlen a mesék világába merül.
A cirkuszban a nézőket átjárja egyfajta varázs,
s amíg odabent kellemesen telik el az idő,
kint már nem marad meg ez a hatás.
A hipnózis világában minden olyan békés,
az abban élők nagyon engedelmesek,
s hogy mi lesz velük, nem kérdés.
Bólogatnak, nem szólnak vissza sohasem,
és elhisznek mindent, az utolsó szóig,
azt is, hogy csodás lesz odafenn.
Odafenn, a másik világban, az életük után,
ahol meg fogják kapni a jutalmukat,
amiért fejet hajtottak oly bután.
A hipnózis világában elképzelhető akármi,
az elmék a mesék mezején sétálnak,
s nem fognak igazságra találni.
Vajon milyen nyomot hagyunk magunk után,
és hogyan fognak majd emlékezni reánk,
csak egy széljegyzet leszünk csupán?
Vagy egy olyan ember, aki tiszteletet érdemel,
aki mindig becsületesen élt, tette a dolgát,
és aki senki előtt, soha nem térdepelt?
Vagy olyan, aki hazug, önző, öntelt, becstelen,
kinek egyetlen szavában sem volt igazság,
és aki csalt, lopott, amúgy rendesen?
Olyan, akit a szeretet vezérelt, s a tiszta jóság,
a megértés, a segítőszándék, az emberség,
és aki támasz volt, nem emberi jószág?
Netán olyan, akinek kizárólag önmaga számít,
aki azt harsogja, hogy mekkora egy sztár,
és ugyanakkor minden szava sántít?
Vajon milyen nyomot hagyunk eme világban,
említésre méltót, vagy leginkább rosszat,
tán e világ nem fuldoklik a hibákban?
Újrakezdeni sosem könnyű, de nem lehetetlen,
a megpróbáltatások sora kemény és nehéz,
s az ember bizony sokszor tehetetlen.
Nem tudja érdemben irányítani önmaga sorsát,
bár reméli és hiszi, hogy igenis képes erre,
mégsem érti meg az élet sava-borsát.
Újrakezdeni sosem könnyű, ám létezik remény,
amely segít, támaszt nyújt és erőt tud adni,
legyen az élet bármennyire kemény.
Egy érzelemmentes világban minden más lenne,
a józan ész és a képességek dominálnának,
s nem lenne ármánykodás sem benne.
Mindenki a valódi értékei szerint juthatna előre,
és az igazi tettei minősítenék, meg a tudása,
s nem a semmiért lenne főnök belőle.
Senkit nem befolyásolhatna a bűbáj és a kellem,
az érzésekkel nem lehetne visszaélni soha,
mivel a valóság számítana, s a jellem.
Egy érzelemmentes világban uralkodhatna béke,
nyugalom áradna szerte és biztonság volna,
s bárki kimehetne a tündöklő fénybe.
