Saját alkotásaim
Szellő cirógatja a leveleket, mosolyog a Nap,
az élővilág sürög-forog, s teszi a dolgát,
a természet ismét és újra erőre kap.
Szellő cirógatja a leveleket, közeledik az est,
pihenőre készülnek a nappali állatok,
és éjjel bizony a Hold sem lesz rest.
Viharos szél tombol szerte, tör, zúz, pusztít,
kiszárítja a földet, lerázza a termést,
s eközben csak keveset szundít.
Viharos szél tombol, az ereje igen hatalmas,
nem maga a természet tette ilyenné,
s ami utána marad, az fájdalmas.
Míg az emberek háborúznak, a természet szépül,
újfent felvette a pompázatos zöld ruháját,
és ez a szépség soha el nem évül.
Mindenfelé virágok nyílnak, madarak éneke szól,
sorban bújnak ki a tojásokból a fiókáik,
s a családjuk együtt érzi magát jól.
Valamennyi állatfaj éli az életét és teszi a dolgát,
élelmet keresnek, nevelik az utódaikat,
s figyelemmel kísérik azok sorsát.
Míg az emberek háborúznak, a természet kitart,
nem foglalkozik mással, csakis az élettel,
hisz túlélt már oly sok véres zivatart.
Virágzó fák és bokrok szerte, madárének hallik,
virágok illatát hordozza a szél mindenfelé,
éled a természet, immáron nem alszik.
Virágzó fák és bokrok szerte, a tavasz tündököl,
a Nap vidáman mosolyog a felhőtlen égen,
éjszaka pedig a ragyogó Hold üdvözöl.
Megszólaltak a tavasz hírnökei, hallik a cinegék dala,
a pintyek és a feketerigók is hirdetik már fennen,
a tél fáradtan csomagol, s indul végre haza.
Megszólaltak a tavasz hírnökei, s igen vidám hangon,
érzik, a természet hamarosan zöld ruhába bújik,
és itt az idő, hogy az élet újra reményt kapjon.
Ahol hóvirágok nyílnak, ott már a tavasz közeleg,
selymesebben cirógatja a tájat a hűs szellő,
és a Nap melege is egyre közelebb.
Éled a természet és madarak vidám éneke hallik,
az ég kékjében szárnyalnak a sasok, ölyvek,
s alant, a növő fűben is élet zajlik.
A varjak károgva csomagolnak, érzik a változást,
a telet a városban töltötték, itt csemegéztek,
és immár elkészítették a számadást.
Ahol hóvirágok nyílnak, ott magára lel a remény,
sőt, a szeretet is ébredezik végre-valahára,
és egy rideg lélek sem olyan kemény.
A kalitka fogságában vidáman énekelnek a madarak,
az életről, a természet szépségéről, a kék égről,
s csicseregve idézik fel a régi, szép nyarakat.
Énekelnek a barátságról, a szeretetről, a szerelemről,
a ragyogó Napról, a tollaikat borzoló szellőről,
a virágokról, a fákról és a zöld levelekről.
Amíg dalolnak, elfeledik, hogy igazából csak foglyok,
ez fel sem tűnik nekik, hiszen kapnak enni, inni,
s úgy érezhetik, hogy elkerülik őket a gondok.
A kalitka fogságában élnek, s kívül sok szépet látnak,
látják a felhőket és a szabadon szárnyaló társaikat,
akik hamarosan majd maguk is fogollyá válnak.
Könnyeznek a felhők, így siratják el a nyarat,
ily módon búcsúznak el tőle egy jó időre,
s mindeközben vízzel töltik fel a tavat.
A tavat, amely kiszáradt a nagy hőség idején,
és amely már szinte a sivatag másává vált,
kiszáradt növényekkel parányi szigetén.
Szomorúságuk által újra kizöldellnek a rétek,
szerte sarjad a friss fű és a természet éled,
előbb-utóbb a remények is visszatérnek.
Könnyeznek a felhők, az ősz vigasztalja őket,
ígéri, jól meglesznek majd egymás mellett,
és az élővilág végre kicsit hátradőlhet.
Színesednek a falevelek, lassacskán közeleg az ősz,
a nyár fogta a kalapját és búcsút intett vele,
immár a forróság sem lesz olyan bősz.
Még vannak termések, melyek begyűjtésre várnak,
a kiskertekben és a termőföldeken egyaránt,
s odaköszönnek, az útra kelő nyárnak.
A gólyák Afrika felé repülnek, készülnek a fecskék,
s minden állat nyugodtabbá, békésebbé válik,
hisz érzik, pihentetőbbek már az esték.
Színesednek a falevelek, a természet újra átöltözik,
varázslatosabbá válnak a nappalok, s az éjek,
és a szeretet a szívekbe visszaköltözik.
Madárének hangja száll a széllel a távolba, messze,
ezek a csilingelő dallamok bejárják a vidéket,
és hallhatóak minden reggel, no meg este.
Madárének hangja száll a széllel, nagyon vidáman,
változatos hangon hívják párjukat a madarak,
s boldogan élik az életüket, eme világban.
