Saját alkotásaim
Éled a természet és éled a remény, a lélek pedig örül,
napfény tükröződik a tavakban, a folyók vizén,
s a szomorúságon a vidámság kerül felül.
Éled a természet és éled a remény, élednek az álmok,
új élet sarjad mindenfelé, táncolnak a vágyak,
s fellobbannak a szívek mélyén a lángok.
Színpompás virágok illatát viszi a szél nappal és éjjel,
a természet általuk mutatja meg csodás oldalát,
mikor reggelente együtt kelnek a fénnyel.
Színpompás virágok illatát viszi a szél a messzeségbe,
varázslatos illatuk eljut egész a lelkek mélyéig,
és így, soha nem merül majd a feledésbe.
Közeleg a tavasz, éled a természet, hóvirágok nyílnak,
sarjad a fű a mezőkön, nő a jácint, a tulipán,
és a nárciszok a szabadba hívnak.
Közeleg a tavasz, éled a természet és felragyog a Nap,
az emberek vidámabbak, a szeretet erősödik,
s még a remény is, újfent erőre kap.
Közeleg a tél, a nyugalom és az elmúlás évszaka,
hideg szél suhan a fák, s a bokrok között,
lassan már a nappal is csak éjszaka.
Közeleg a tél, az ősz pazar szépsége visszavonul,
az állatok és a növények többsége lepihen,
s a jó idő, egy időre visszaszorul.
Ősz van. Színpompás faleveleket fújdogál a szellő,
a természet megmutatja varázslatos pompáját,
s állatok neszeitől hangos most az erdő.
A készülődés neszei ezek, az elraktározás időszaka,
minden élőlény igyekszik felkészülni a télre,
és eljön nemsokára a nyugalom pillanata.
A növényvilág is pihenni készül, eleget tett az idén,
nőttek sokat és a termőfajok szépen teremtek,
ám immáron, lezárul számukra az idény.
Ősz van. Nappal ragyog a Nap, s éjjel a Hold az úr,
a szellők finoman cirógatják a zöld fűszálakat,
miközben esténként, csillagok fénye gyúl.
Őszi estéken, amikor fent ragyognak a csillagok,
s a Hold, kerekded arccal mosolyog közöttük,
itt, alant, a szellővel suhannak az illatok.
Még pompáznak a virágok és termés van bőven,
a fák ágai roskadoznak az almától, körtétől,
a természet szépsége páratlan az őszben.
Őszi estéken, amikor az élővilág nyugalomra tér,
s elcsendesedik minden, kialszanak a fények,
az álmok világa, ismételten új életre kél.
Rózsaszirmok hullanak alá, bekacsintott az ősz,
a Nap is mosolyog az ég varázslatos kékjében,
s a melege kellemes, nem kegyetlenül bősz.
Megjött a nyugalom évszaka, csendesedik a táj,
még virítanak a virágok, a termés kint alszik,
és a természetre, az állatokra, pihenés vár.
Rózsaszirmok hullanak alá, s a remény útra kel,
erővel feltöltődve járja a vidéket, s a várost,
és segít ott, ahol reá várakozó lelkeket lel.
Minden vihar után újfent felragyog a Nap,
ismét bárányfelhők suhannak az égen,
és a világ ismételten reményt kap.
Reményt egy békés és csodálatos élethez,
amely emberközelibb, szeretettelibb,
s közelebb áll valamennyi lélekhez.
Minden vihar után nyugalom hangja száll,
virágok bontogatják színes szirmaikat,
és a természet is megújulásra vár.
Egy pihentető nap mindenkire ráfér nagyon,
sőt nem is egy, hanem annak sokszorosa,
és nem is kell hozzá irdatlan vagyon.
Elég hozzá egy állatkerti látogatás néhanap,
esetleg egy kellemes séta a természetben,
és ehhez szükségtelen nagy pénzalap.
Ott vannak az élmények, az igazi nyugalom,
a szépség, a különlegesség, az érdekesség,
és senkit nem gyötör majd az unalom.
Egy pihentető nap, amely hihetetlenül ritka,
mégis képes megsokszorozni a reményt,
s pont a különlegességében van a titka.
Madárcsicsergés és nyugalom, virágok a réten,
csobogó patak iramlik a zöld fű rejtekén,
s bárányfelhők suhannak a kék égen.
Színpompás lepkék lebbennek levélről-levélre,
arrább méhek zümmögnek igen serényen,
s mind virágnektárt gyűjtenek ebédre.
Sürög-forog a rovarvilág, s mind teszi a dolgát,
azt, amire születtek, amiért élnek a Földön,
s valamennyi egyengeti az utódai sorsát.
A fekete rigók dala messze száll, betölti a teret,
a cinegék, a tengelicek, felváltva énekelnek,
s a rovarokból falatozni mindőjük szeret.
Madárcsicsergés és nyugalom, békesség honol,
a természet megmutatja a szebbik oldalát,
errefelé az élet vidám és nem komor.
