Saját alkotásaim
Béke és nyugalom, napfény és csend,
zöldellő mezők, nyíló virágok, felhők,
vidám madárcsicsergés, s apró neszek,
élénk rovarseregek, s hajladozó erdők.
Béke és nyugalom, csodás természet,
a páratlan élővilág lenyűgöző varázsa,
parányitól a hatalmasig, ezerféle élet,
mindezeknek a lélekre biz jó a hatása.
Szelek szárnyán közeleg a tavasz,
s a reménytelen remény kavarog,
hideg borzongatja a szívet, lelket,
a múlt, a jelen, s a jövő is zavarog.
Fagyos erők rejtőznek a mélyben,
alaktalan torzók a fényre vágynak,
le akarják dermeszteni a rügyeket,
s a természet elpusztítására várnak.
Szelek szárnyán terjeng a homály,
s mindenhova benéz gyilkos pora,
a Nap igen lassan gyűjti az erejét,
ám végül elűzi a fájó hideget tova.
Szabadba csábít a napfény, s a levegő,
a természet páratlan szépsége nyugtat,
a sok szürke nap után igazi vágyálom,
ha az ember kint sétálhat, vagy futhat.
Egy kis időre visszahúzódik a gonosz,
s a sötét mocsarának a mélyére merül,
ám nem mond le gyilkos tervezeteiről,
programozottan kiírt, bármibe is kerül.
Megvásárol, hazudik, zsarol, fenyeget,
s mindenáron méregbe fojtja a világot,
számára minden lény állatias és selejt,
s ridegen eltiporja a legapróbb virágot.
Szabadba csábít a környezet, a szellő,
a sarjadzó rügyek, a szabadság vágya,
az öröm érzete, a szeretet, s a remény,
végre mindezek kelhetnének szárnyra.
Kárognak a varjak, közeleg a hideg,
a táj még színes, pazar, de már rideg.
Erősen hullanak a fák sárgás levelei,
ez az egész folyamat olyan mesebeli.
Vastagon terül el a rozsdabarna avar,
a szél olykor belekap, itt a tél hamar.
Madarak repülnek magasan az égen,
telelni indulnak a csapataik az éjben.
A Tejút pora gyémántként csillámlik,
alant a tájon, a Hold fénye szikrázik.
A rovarvilág még begyűjti, mit lehet,
a pockok serege végre aludni mehet.
Téli álomra készül már az állatvilág,
s lehullatja szirmait a sok szép virág.
Minden elcsendesedik, az ősz pihen,
az élet elszenderedik, volt már ilyen.
Kárognak a varjak és sűrű köd szitál,
s a láthatatlan zóna még kicsit kivár.
Parány remény ébred a nedves fűben,
jövőre is lesz része a világnak zöldben.
Ropog a talpam alatt a szép őszi avar,
már nem tudok jól menni, mint tavaly.
Mégis kijöttem ide, a természet ölébe.
Ni csak egy szép virág! Hajlok fölébe.
Valaha, hogy e csodát megszagoljam,
bizony fekvőtámaszra is képes voltam,
mikor az állatoknak az ételt hordtam.
Az ősz színei pompázatosak a fákon,
amoda apró mókus szaladgál az ágon.
Lassan haladok, fáj minden csontom.
Bárcsak ez lehetne az összes gondom!
Az élet kemény volt, kudarcokkal tele,
elég lett volna abból, kimondva, a fele.
Szeretteim rég nem élnek, Én vagyok
rokonaim közül a legutolsó a sorban,
hol van már, mikor jó erőben voltam?
Sok mindent szerettem, még több az,
amit sajnos meg soha nem tehettem.
Végre ideértem, itt van az erdő széle,
s láthatom újfent a lenyugvó Napot.
Nocsak! Sok kis madár etetőt kapott.
Barátaim! Sajnállak elhagyni titeket,
bár megoszthatnám az életem veletek!
Csodás az időjárás, káprázatos e táj,
engem sajnálatos, már senki nem vár.
Mi ez az érzés? Erősen szorít a szívem,
s a két lábam nem akar elvinni innen.
Ebben a pillanatban megálltak az erdő
állatai, s szomorúan nézték az embert,
aki küzdelmes életében ezen a világon,
igazi pihentető nyugalmat sohasem lelt.
Apró briliánsként csillog a harmat,
az élővilág még csendben hallgat.
Napsugarak ragyogják be a tájat,
melynél szebbet senki nem láthat.
Színpompás levelek, tűlevelű erdő,
tisztaság, nyugalom és semmi fertő.
Neszek az avarban, ébred a vidék,
állatok sokasága jön elő, hogy igyék.
Éberen figyelnek, kémlelik a vizet,
amelyik óvatlan az az életével fizet.
Ragadozók lapulva prédára lesnek,
esélyük van rá, hogy ma húst esznek.
A növényevők menekülnek előlük,
talán nem is lesz zsákmány belőlük.
Halak lubickolnak a víztükör alatt,
élelemből még bőségesen maradt.
A látóhatár fölött szirti sas kémlel,
hadakozik az egyre erősebb széllel.
Nyüzsög az élet apraja és nagyja,
életterüket ez a pazar őszi táj adja.
Alkonyodik. A Nap lepihenni készül,
aranyló sugaraitól minden megszépül.
Enyhe tavaszi szellő simítja végig a tájat,
az éj sötétje magára nem sokáig várat.
Felharsan a fekete rigók esti, párzási dala,
a legtöbb állat fáradtan pihenni indul haza.
Duzzadnak a fák rügyei, sarjad a fű a réten,
az égen vadludak szállnak sorban, szépen.
A tavasz csalhatatlan jelei ezek. Végre!
Mindenki vidámabban néz fel az égre.
Felbukkannak az első csillagok az égen,
a Hold sem ragyogott ennyire már régen.
Napfény ragyogja be a tájat,
s lágy szellő simítja a füvet,
a természet már nem várhat,
életre kelti az összes rügyet.
Zöldülnek a fák és a bokrok,
virágok illata tölti be a teret,
felélednek a sünök, pockok,
az élővilág lélegzetet vehet.
Újfent a remény is életre kel,
feléleszti a tüzet, az álmokat,
ki eddig nem, most párjára lel,
beteljesítheti a rejtett vágyakat.
Sasok szállnak a hegyek fölött,
alant folyó tekereg a völgyben,
élet sarjad a sziklarések között,
minden megmozdul a földben.
Nem az ember uralja e világot,
a természetben csupán métely,
a Föld kimossa ezt a szilánkot,
efelől soha ne is legyen kétely.
