Saját alkotásaim
A szenvedések tengerén a vihar erősen tombol,
milliónyi kis hajót dobálnak a hullámok,
s míg a vihar tart, pusztít, rombol.
A nagy méretű hajókat nem fenyegeti a veszély,
ők erősebbek, s védettebbek a kicsiknél,
a számukra sokkalta több az esély.
A szenvedések tengerén még a remény is elhal,
víz alá kerül az esély is és nincs visszaút,
hisz a félelem minden lelket felfal.
A Föld tragédiája az, hogy rajta él az ember,
az a faj, amely a többi lényt eltiporja,
és amelynek a béke nem kell.
Amely pusztít, rombol, háborúzik és gyilkol,
nem kímél senkit, semmit, sohasem,
s mely minden igazságot titkol.
Amely kizsákmányolja eme bolygó kincseit,
bemocskolja a vizét, a saját életterét,
s végül mégis elveszíti mindenit.
Amely képes a szeretetre, az ölelésre, a jóra,
a megértésre, a cirógatásra, a szépre,
és bizony képes a kedves szóra.
Ez a kettősség jellemzi, a pénz markában él,
egész életében hatalomra vágyakozik,
de a legapróbb történéstől is fél.
A Föld tragédiája, hogy mindezeket hagyja,
ám eljön az idő, amikor visszaüt majd,
s az lesz az ő legcsodásabb napja.
Viharos szél tombol szerte, tör, zúz, pusztít,
kiszárítja a földet, lerázza a termést,
s eközben csak keveset szundít.
Viharos szél tombol, az ereje igen hatalmas,
nem maga a természet tette ilyenné,
s ami utána marad, az fájdalmas.
Amikor becstelenek uralják a világot, az sötétbe borul,
országok és népek senyvednek galádságuk miatt,
az igazság, s a remény, a vég szélére szorul.
Amikor becstelenek uralják a világot, a gonosz tombol,
őrjöngve éli ki szennyes vágyait, pusztítja a létet,
s nem nyugszik, míg mindent le nem rombol.
A régi szép idők letűntek, a sötétségnek kora tombol,
és mint a legrettenetesebb vihar, pusztít, gyilkol,
s nem nyugszik, míg mindent le nem rombol.
Eltörli mindazt, ami valaha is jó volt, elmossa a létet,
jégesőként zúzza szét a szeretet sarjait, hajtásait,
és minden percben egyre csak növeli a tétet.
A régi szép idők letűntek, s már a Nap sem mosolyog,
nincs rá oka, hogy gyönyörködjön eme világban,
hamarosan az arcokra fagynak a mosolyok.
Mindig találni fognak rá okot, hogy elvegyék a pénzedet,
és ezen okból számtalan hazugsággal manipulálnak,
olyanokkal, amelyeket fel sem fog a képzelet.
Mindig találnak rá módot, hogy lerombolják az álmodat,
kiöljék belőled az igaz szeretet csíráját is, véglegesen,
és ami megmarad neked, az csakis a kárhozat.
Mindig találni fognak rá okot, hogy elvegyék az életedet,
és ne aggódj, a találékonyságuk nem ismer határokat,
mert magát, a létedet is, elviselni képtelenek.
A napsütötte vidéken tombol a szél és süvítve rombol,
ledönti lábáról a növények zömét könnyedén,
s úgy csap le rájuk, mint egy erős ostor.
A napsütötte vidéken tombol a szél, s nem csillapodik,
sőt, egyre erősebben pusztítja a terményeket is,
estére a híre eljut, egészen a csillagokig.
A pusztítás angyala előtört a mélyből, a legsötétebb éjből,
s megkezdte kedvenc szórakozását, a rombolást,
nem számításból, egyszerűen csak kéjből.
A pusztítás angyala előtört a mélyből, s a nyomában halál,
számára az emberek félelme igazi gyönyört okoz,
és ezt teszi mindaddig, amíg életet talál.
Az embernél nincs kegyetlenebb faj és nem is lesz,
érdekből, s pénzért öl, háborúzik, gyilkol,
önnön céljaiért minden megtesz.
Élvezetből pusztít, rombol és elveszi mások javait,
irtja az állatokat, eltiporja a növényeket,
s elhallgattatja az igazak szavait.
Szórakozásból bántja a gyengéket, s az elesetteket,
önmagát túlértékeli és oly okosnak hiszi,
előidéz folyton új veszedelmeket.
Az embernél nincs kegyetlenebb faj, bizony nincs,
pedig van jó oldala is, szép álmokkal teli,
s él benne szeretet, ami valódi kincs.
Forgószélként csap le a vihar és elsötétedik az ég,
az élővilág retteg, félti a maga kis életét,
s reménykedik, nem lehet ez a vég.
Forgószélként csap le a vihar és őrjöngve tombol,
nem kegyelmez, nem kímél, csak pusztít,
nem ad esélyt, egyszerűen lerombol.
