Saját alkotásaim
Van-e olyan ember, akinek soha nem fáj semmije,
aki állandóan boldog, szeretetteljes és vidám,
s aki majd vígan fog távozni a semmibe?
Van-e olyan gyermek, akinek az élete csupa öröm,
akit nem terhel az iskola és a követelmények,
s aki az elvárásoknak félvállról köszön?
Van-e olyan ember, akit nem nyomaszt ez az élet,
akinek az egészsége kiváló és még nem sérült,
s akibe gyakorta csak hálni jár a lélek?
A valótlanságot elhitetni nem nehéz, sőt, könnyű,
az emberek sokasága fogékony a hazugságokra,
hisz a szellemi szintjük nem túl magasröptű.
A valótlanságot elhitetni akár erőszakkal is lehet,
és ezt sajnos el is tűrik az emberek, elfogadják,
szentül hiszik, ez ellen senki, sohasem tehet.
Önmaga sorsával is nehezen küzd meg az ember,
pedig minden percben csak arra törekszik,
és emiatt lelki nyugalmat nem lel.
Gondokkal ébred reggel és azokkal pihen le este,
sőt, gyakorta álmában is forgolódik, vívódik,
mintha a holnap csakis veszély lenne.
Önmaga sorsával is nehezen küzd, hát a máséval,
és miközben igyekszik láthatatlanná válni,
nem bír el, a reá nehezedő árnyékkal.
A belül lévő feszültség meg tudja terhelni a lelket,
és jól meg tudja keseríteni a mindennapokat,
amíg az ember le nem vetkőzi e terhet.
A belül lévő feszültség legyőzhető sok kacagással,
sok-sok vidám perccel, kellemes társasággal,
pozitív gondolatokkal, s főképp akarással.
A politika és a pénz megmérgezi az ismert világot,
kizsákmányolja és az elpusztulás felé sodorja,
eltiporja az életet, a legapróbb virágot.
Mételyként beépül a mindennapokba, a percekbe,
és ott sunyin olyan méretű károkat tud okozni,
hogy az emberek menekülnének fejvesztve.
A politika és a pénz összefonódása igen veszélyes,
behálóz mindent, mint a legerősebb pókháló,
s a történelemben sosem volt szemérmes.
Az elkábítottak világában kihalóban van az értelem,
a legtöbben már a telefonjaikon élik az életüket,
így a meghódításuk egyszerű lesz, s vértelen.
Kik a képernyőhöz tapadva töltik a mindennapokat,
azok számára nem számít immár senki, semmi,
és hamar felszámolják az élő kapcsolatokat.
Az elme elsorvad, kihalóban van, s meglehet végleg,
minden hatalom vágyálma ez, a totális uralom,
és ez nagyon valószínű álom, de tényleg.
Az emberiség egykori fejlődése a szakadékba zuhan,
s mindaz, ami jó volt, a feledésbe merül örökre,
miközben az idő megállíthatatlanul suhan.
Az elkábítottak világában jóra számítani nem lehet,
sokkalta inkább káoszra és állandó zűrzavarra,
s ez ellen a józanság vajmi keveset tehet.
Érdemes ragaszkodni valamihez, ha az már nem jó,
legyen az bármi, az életvitel, vagy a megszokás,
és miért van az, hogy másról nem lehet szó?
Biztos, hogy annyira tökéletes volt ez idáig minden,
annyira, hogy foggal-körömmel védeni kellene,
s létezne, hogy jobb lehetőség már nincsen?
Érdemes ragaszkodni valamihez, akkor is, ha rossz,
ha csak szenvedésből állnak ki a mindennapok,
s ha mindez, egy soha véget nem érő hossz?
Mindenfelé panasz hangja száll, bármerre is járok,
kinek-kinek van saját baja és önnön gondja,
boldog embereket csak igen ritkán látok.
Van, aki a megromlott egészsége miatt siránkozik,
mást a kevés nyugdíja tesz szomorúvá nagyon,
s van, aki egy élhetőbb életért imádkozik.
Van, kit az egyedüllét gyötör, s a bánatos magány,
mást az ellenkezője zavar, az emberek tömege,
s van, kinek hatalmas az adósság a nyakán.
Van, akit hajléktalanná tett az élet, keserű a sorsa,
mást a viszonzatlan szerelem gyötri állandóan,
s van, ki maga sem tudja, mi lenne a dolga.
Mindenfelé panasz hangja száll, s viszi a szél tova,
úgy tűnik, a remény is messze elhagyta e földet,
és meglehet, sokakhoz nem tér vissza, soha.
Kifacsart citromok vagyunk csupán és nem mások,
amíg szép sárgák vagyunk, feszesek, s ízletesek,
addig mi lehetünk a jó citromok, a sztárok.
Kifacsart citromok vagyunk csupán, s eldobhatóak,
míg szükség van az ízünkre, addig vágykeltőek,
ám amint nem, penészesek és undorítóak.
Aki kényszerben éli meg a mindennapjait, szorongva,
mivel olyan a helyzete, s olyan házasságban él,
az néha félrevonul magányosan, zokogva.
Aki kényszerben éli meg a mindennapjait, az szenved,
nincs mosoly az arcán, nem tud szívből örülni,
s akkor sem lesz boldog, ha netán enged.
