homály Archívum - 3 / 5 oldal

Eltévelyedve az úton

Eltévelyedve az úton, bolyong az egyszeri ember,

lassan fogalma sincsen már semmiről sem,

s éppen ezért lelki nyugalomra nem lel.

Annyi információ bombázza az elméjét naponta,

hogy egyszerűen nem fogja fel, mit kellene,

s pont ezért van mindig sarokba szorítva.

Nem képes rátalálni a Napra, az esőfelhők fölött,

és nem látja meg éjszaka a telihold ezüstjét,

ahogy az igazat sem, a hazugság mögött.

Eltévelyedve az úton semmi nem jó, vagy tiszta,

minden zűrzavaros, ködös, homályba vesző,

és az elvesztett esély biza nem tér vissza.

A megterhelt elme

A megterhelt elme gondolkodása igen nehézkes,

nem látja és nem érti tisztán a valóságot,

s a számára ez igencsak veszélyes.

Veszélyes, mivel a homály könnyedén kijátssza,

elhiteti, hogy minden úgy jó, ahogy van,

és a valóságban ő az igazi barátja.

Cirógatja a büszkeségét, a hiúságát, csak jót ígér,

s ezalatt lassan átveszi az uralmat fölötte,

végezetül pedig könnyedén elítél.

A megterhelt elme olyan védtelen, olyan gyenge,

a remény is félve tekint reá, látva mivé lett,

s hogy köszön be hozzá az örök este.

A sötétség démonai

A sötétség démonai mindig itt éltek velünk,

a rejtekhelyükről figyeltek éjjel-nappal,

s azt lesték, hogy miket is teszünk.

Mivel évszázadokon át láthatatlanok voltak,

könnyűszerrel riogatták az emberiséget,

s véres tetteikről csak a regék szóltak.

Mára azonban önteltségük akkorára dagadt,

hogy nem tudták tovább elrejtve tartani,

s ezért a homály fátyla szét is szakadt.

Ezután nyíltan előléptek, megszűnt a varázs,

immáron nem is tagadják le maguk létét,

és ami élteti őket, az a pokoli parázs.

A sötétség démonai gyűlölik a vakító fényt,

ugyanis az égeti a vén és vastag bőrüket,

és már nehezen tagadhatják eme tényt.

Ragyog a Nap

Ragyog a Nap, a sötétszürke viharfelhők fölött,

életadó fénye ősidők óta cirógatja a Földet,

ám az ereje elvész a sok felhő között.

Újabban a homály egyre többször akadályozza,

és hiába szórja fényét ugyanolyan lelkesen,

mindig beleütközik újabb akadályokba.

A manipulált természet már nem igazi önmaga,

és rendkívül nehezen talál vissza ama útra,

amit valaha kijelölt számára a földanya.

Ragyog a Nap és míg ragyog, vele él a remény,

egyszer eltűnnek majd a sötétségnek felhői,

s ismét a fény lesz az úr, a Föld kék egén.

Sebesen peregnek

Sebesen peregnek a percek, lassan üt az óra,

s elmúlik mindaz, ami jó és szép volt,

senki ne számítson semmi jóra.

Homályba vész az emlékezet, elszáll a múlt,

elvesznek az egykori csodás emlékek,

melyek sora néha hosszúra nyúlt.

Sebesen peregnek a percek, s a szív dobban,

megelevenednek az egykori történések,

és végül minden örökre elillan.

Nagyon nehéz

Nagyon nehéz reményre lelni egy hazug világban,

ahol az embereket kisemmizik a javaikból,

és ahol minden bővelkedik a hibákban.

Egy hosszú út vége közeleg, melynek a neve, élet,

eme úton sikeresen elbutították a népet,

s most emiatt szenved annyi lélek.

Elérték, hogy felnőtt, s gyerek engedelmes legyen,

soha ne gondolkozzon, ne elmélkedjen,

és önmagáért semmit ne tegyen.

Megvalósították az állandó félelmet és a rettegést,

egymás ellen fordítottak családokat, barátokat,

s eltiporták az összes jó felvetést.

Nagyon nehéz küzdeni egy ilyen sötét homályban,

mivel a megosztottság óriási, nincs bizalom,

s nincs bátorság, a végzet honában.

A levegőnket is elveszik

A levegőnket is elveszik, miután mindent elvettek,

a szabadság, a jog, s a lehetőség már nem létezik,

a sötétség homályában valamennyien elvesztek.

Le kell mondani mindenről, ami valaha érték volt,

meg kell tagadni az értelmet, a szeretetet, s a jót,

eddig az élet nem a rosszról, gonoszról szólt.

Ezután azonban minden más lesz, sokkal rosszabb,

olyan, amit felfogni is képtelen egy szabad elme,

s az alkonyat a szokásosnál sokkal hosszabb.

A Nap sem ragyog oly büszkén, mint annak idején,

s égető sugarait mások irányítják terveik szerint,

ahogyan kifognak a télnek is a rideg hidegén.

A levegőnket is elveszik, amennyiben ezt hagyjuk,

s ha csupán tétlenül várunk valamiféle csodára,

akkor a végzetünket biztosan meg is kapjuk.

Elvett életek

Elvett életek, megnyomorított, tönkretett emberek,

mesterségesen elpusztított gazdaság, s éghajlat,

a nyakunkba zúdított probléma rengeteg.

Már nem a pénzért kell küzdeni, hanem az életért,

a megmaradásért, a családunkért, s magunkért,

hiszen az eddigi életünk örökre véget ért.

Bármilyen hihetetlen is legyen, ám sajna ez a való,

az ármány mételye gonoszul ellepte a világot,

és megtévesztette azt, mint egy trójai faló.

Amíg abban a hiszemben telnek a napok, a percek,

hogy minden rendben, visszatért a normalitás,

addig a sötét homályban új méreg serceg.

Nem lesz kegyelem, sem kímélet, sem könyörület,

s mindaddig nem lesz valódi nyugalom soha,

míg véget nem ér ez a tébolyult őrület.

Elvett életek és koszorúkkal borított sírok tömege,

ha az emberiség harc nélkül feladja önmagát,

nem reményektől csillog a jövő fövenye.

Az Ész és az Értelem

Az Ész és az Értelem útnak indult egy napon,

gondolták megkeresik a jó megoldást,

és igyekeztek is ezért oly nagyon.

Végigjárták a világnak bugyrait és segítettek,

találkoztak az Elmével is egy délután,

és kis pihenő után, erőt merítettek.

Azután folytatták az útjukat a tudás irányába,

a homály leküzdése lett a fő céljuk,

s így kerültek a sötét világába.

Ott félvakon csak tapogatóztak, s nem láttak,

a szemük lassan szokta csak a helyet,

épp ezért a menekülésre vágytak.

Azonban már késő volt, a mocsárba kerültek,

érezték, hogy egyre inkább süllyedtek,

és lassan a legaljára merültek.

Levegő után kapkodtak, de csak fuldokoltak,

s kínjaikban felmerültek a régi szép idők,

a mostanitól bizony undorodtak.

Az Ész és az Értelem érezte, hogy itt a vége,

s innen nem lehet kiszabadulni könnyen,

ám úgy döntöttek, harcolnak végre.

Illúziók viharában

Illúziók viharában gyorsan terjed a homály köde,

leszáll a városokban, a falvakban, a tanyákon,

és egyre csak szűkül a tiszta terek köre.

A látszat hatásos, szemfényvesztő, becsap bárkit,

képes Napot varázsolni az éjszakai égboltra,

s az emberi elmékkel ügyesen játszik.

Elhiteti a valótlant, s mindazt, ami nem is létezik,

jóságnak láttatja a pusztítást és a rombolást,

úgy tűnhet a segítség a köd által érkezik.

Illúziók viharában mindenfelé villámok cikáznak,

félelembe és rettegésbe zárják az emberi létet,

s ha tovább tart mindez, vége a világnak.

h	K	s	c	p	s	v
	1	2	3	4	5	6
7	8	9	10	11	12	13
14	15	16	17	18	19	20
21	22	23	24	25	26	27
28	29	30