homály Archívum - 4 / 5 oldal

Üvegcsébe zárt halál

Üvegcsébe zárt halál, s benne gyilkos adalék,

biz lassan megszűnik majd az összes haladék.

Senki nem fog menekülni a pusztulás árjában,

utolérheti a végzet, akár ébren, vagy álmában.

Nem kegyelmeznek a gonosz, s ördögi körök,

a hazug médiákból a mocsok áradata fröcsög.

Vizenyősre mosott agyak, s bamba tekintetek,

melyek a hatalomra megváltóként tekintenek.

Maszkban fuldokló rettegők és hamis szavak,

és a hamarosan véglegesen elkobzandó javak.

Aljas tervek, melyek a gyermekeket kínozzák,

s amelyek eme iszonyú borzalmakat szították.

Tönkretett világ, nagyon megritkult családok,

a homályzónában erősen elmosódott határok.

Mindezen iszonyatoknak nem lesz soha vége,

ha az emberiség nem használja az eszét végre.

Üvegcsébe zárt halál, s irányítható viselkedés,

és mindvégig folyik a csapból is az ijesztgetés.

Azonban, ha az értelem összeszedi újra magát,

áttörheti a sérthetetlennek tűnők védelmi falát.

Útnak indult a vándor

Útnak indult a vándor megkeresni a fényt,

jó ideje járta a városokat és a vidéket,

azonban alig talált értelmes lényt.

Mindenfelé gonosz sötétség uralta a teret,

igazán megdöbbent az útján látottakon,

s nem akarta elhinni, hogy ez lehet.

A falvaknak lakóival beszédbe elegyedett,

és szinte érezte, a sötét kezdi elnyomni,

egyre inkább a fény után epedezett.

Nem tudta felfogni a homálynak az erejét,

s egyszerűn megdöbbent a sok ostobán,

végül felkutatott néhány remetét.

Azok elmesélték neki, merre bujkál a fény,

elmondták, mostanában milyen gyenge,

s nagyon sebezhető, ez bizony tény.

Útnak indult a vándor, de sajnos csalódott,

eredménytelenül, s szomorúan baktatott,

végül egy másik világba hajózott.

Míg elménk engedi

Míg elménk engedi, addig hozzunk döntést,

addig mérlegeljük, hogy mi a jó, a rossz,

s felejtsük el az egónkat és az önzést.

Addig szeressünk, s tegyük meg, amit lehet,

hiszen később, mikor agyunk már kifárad,

az emberek többsége hibáinkon nevet.

Addig nyújtsunk kezet, amíg van még kinek,

és emeljük fel a földről az elnyomottakat,

ám ne is kérdezzük, hogy azt minek.

Mindig harcoljunk az igazságért és a jókért,

ne adjuk fel soha, semmikor, semmiért,

sem pénzért, aranyért, vagy csókért.

Míg elménk engedi, addig lehetünk valakik,

ám amikor a homály leereszkedik reánk,

semmivé válnak vágyaink, s szavaink.

A sötétség patkányai

A sötétség patkányai évszázadok óta rejtőzködve éltek,

a városok alatt, a falvak házai között, a magtárakban,

s mivel nem mutatkoztak, semmitől nem féltek.

Láthatatlanul teltek a napjaik, s a homály fedezte őket,

megették a lakosok táplálékait a kamrákból, spájzból,

és a rengeteg evés után igen hatalmasra nőttek.

Idővel a járataik behálózták majdnem az egész világot,

útjaiknak csupán az óceán szabhatott kis időre határt,

ám eme túl nagyra nőtt fajta az alatt is átrágott.

Bekebeleztek minden ehetőt, amit csak el tudtak lopni,

és gondoskodtak az utánpótlásról is, a kölykeikről,

biztosították, hogy soha el nem fognak fogyni.

Újabban annyira felbátorodtak, mint még azelőtt soha,

és előbújtak immáron fényes nappal is a felszínre,

hiszen egy patkánynak mindenhez van joga.

A sötétség patkányai igyekeznek felemészteni a Földet,

s amennyiben nem sikerül megállítani e rágcsálókat,

igen hamar az egész élővilág életére törnek.

A homályzóna mélyén

A homályzóna mélyén várakoznak a szörnyek,

már ők az urai a hegyeknek, a völgyeknek,

s nekik hajlonganak a fenyők, tölgyek.

Azonban keveslik mindezt, nekik az egész kell,

a legapróbb fűszál, a legpompásabb virágok,

különben sötét lelkük nyugalmat nem lel.

Állandó homályt küldenek a rétekre, mezőkre,

és folyvást leselkednek a figyelő szemeik,

biz senki nem juthat nélkülük előbbre.

Beférkőznek a tudatba, megfertőzve az elmét,

kiölik onnan a pozitív gondolatok esélyét,

s elrabolják az összes rettegő lelkét.

A homályzóna mélyén csak a pusztulás terjed,

s zuhatagként ömlik a gonoszság folyama,

mindez a borzalom sok jót nem sejtet.

Búcsú

Búcsú a megszokottól és az eddigi tettektől,

a világ fondorlatosan csalafinta a kezdettől.

Számtalan változás kíséri az élet útját végig,

sokan a bűn mocsarában taposnak el a célig.

Vannak, akik az eddigi létüket másra váltják,

s az elképzeléseiket, a hitüket az újban látják.

Meg vannak, kiknek nem tetszik soha semmi,

s nem tudnak az eddigiekből tanulságot tenni.

Búcsú a homálytól és a gonosz sötét erejétől,

s igen sokan kezdenének mindent az elejétől.

Azonban kitartás és küzdőszellem kell hozzá,

csak az értelem, s a tiszta szív tehet biz jobbá.

Illúzió

Illúzió mérgező köde ereszkedett a Földre,

beleivódott a sejtekbe, a szövetekbe,

s beszivárgott mélyen a földbe.

Elhomályosította a tudatot, s a létet magát,

elhitette, hogy amit láttat, csak az a jó,

s kétségbe ne vonják a szavát.

Ügyesen manipulálta a gyengélkedő elmét,

s kiterítette eléjük csodás jövőjüket,

mint remekbe szabott kelmét.

Elhitette, varázslatos az élet, amit ő mutat,

s nincsen szebb a nincstelenségnél,

sötét párája mutatja az utat.

Illúzió gyilkos levegője suhan a fák között,

és nyomában rothadnak a levelek,

mikor elsuhan mind fölött.

A rét virágai elhervadnak, s a fű megsárgul,

az állatvilág is szenved, haldoklik,

és a legtöbbjük bizony elárvul.

Az emberek örömükben eltávoztak önként,

az értelem nem hitte el az illúziót,

és felszámolta azt ködként.

Úttalan utakon

Úttalan utakon suhan az ármány,

s homálya nyomán nő a félelem,

gonosz fondorlatokkal manipulál,

megtévesztő eszköztára végtelen.

Ahol felbukkan, pusztulás kíséri,

megnyomorítja a testet és a lelket,

lealacsonyít, s szolgaságba taszít,

tőle nyugalmat senki nem lelhet.

Úttalan utakon terjeszti a mérget,

s célja a mindenek fölötti uralom,

amíg akadálytalanul teheti dolgát,

addig csak álom lesz a nyugalom.

Tologatott remény

Tologatott remény, a csapból is ez folyik

és a hazugságok árja soha el nem fogyik.

Bő vizű folyamként mossa az üres agyat

és betölti az összes helyet, amely szabad.

Márpedig ürességből van bizony bőven,

s kinek van, henceg is vele, igen bőszen.

Homályos tudatlanság, s birka tekintetek,

amelyek a sötétbe, a végzetbe tekintenek.

Tologatott remény, s korrupt, aljas világ,

eme tébolyról készülnek videók és diák.

Amíg a tiszta értelem nem talál magára,

nem lelhet gyógyírt a haldoklók szavára.

Homály

Homály terjeszkedik a térben,

sunyin bejárja a világ minden

pontját.

Betekint az összes ablakon, ajtón,

összezavar, felkavar, rád hárítja

a gondját.

Hazug szemfényvesztéssel hitet,

becsap mindennel, mivel lehet,

elámít.

Tagadja a valóságot, félrevezet,

agymosottá tesz, megtéveszt,

elcsábít.

Leépíti a valós tudást, a tényeket,

félrevezet, tagadja önmaga létét,

„varázsol”.

Mivel nem is létezik bármit tehet,

mindenhol beavatkozik, elnémít,

harácsol.

Ki ellene lázad az ellensége lesz,

nem kívánatos elemként elhal,

elpusztul.

A Homály világuralomra vágyik,

bekebelezve az értelmet, a jót,

felbuzdul.

Nem ismer gátat, nem ismer határt,

lerombolja a tervébe nem illőket,

gyilkol,

Saját szervezetét belülről táplálja,

nem osztozkodik és nem enged,

titkol.

Önbizalma határtalan, tébolyult,

biz eltakarná az égről a Napot,

vakít.

Hiszi az övé valamennyi élőlény,

kit szolgaságban tart, s mélybe

taszít.

Nehéz ellene küzdeni, de muszáj,

különben vége az igazi létnek

végleg.

Amennyiben a Fény feladja magát,

az összes álmának beesteledik,

tényleg.

h	K	s	c	p	s	v
	1	2	3	4	5	6
7	8	9	10	11	12	13
14	15	16	17	18	19	20
21	22	23	24	25	26	27
28	29	30