Saját alkotásaim
Aki a szavahihetőségét elveszíti, önmagát veszíti el,
és ezzel együtt megszabadul a becsületétől is,
így a lelke soha többé nyugalmat nem lel.
Aki a szavahihetőségét elveszíti, az becstelenné lesz,
és attól kezdve nem hisz neki senki, aki ismeri,
már hiába mond igazat, s jót hiába is tesz.
Maszk mögé bújva nem a valóság látszik,
és nem is az igazság tündököl fényesen,
az elmével csakis a hamisság játszik.
Arc nélküli világban mindenki egy senki,
nem ember, nem lélek és nem élőlény,
olyasféle, kiket oly könnyű megvetni.
Az engedelmesség a gyengék miatt élhet,
miattuk szenved az értelem rengeteget,
és a tisztánlátás bizony miattuk félhet.
Maszk mögé bújva fog elpusztulni a világ,
mivel a rettegés és a félelem hatalmas,
az ostobák sírjain soha nem nő virág.
Évek óta ugyanazt játsszák, ugyanolyan módon,
ugyanazt a darabot, csak más szereplőkkel,
és semmit nem változtattak a múlton.
Évek óta ugyanazt játsszák, más maszkba bújva,
és más hacukában próbálnak jobbnak tűnni,
önmaguk hiteltelensége elől elbújva.
Mikor ébred végre az ember, s mikor tér magához,
mikor látja be, hogy eddig igen mélyen aludt,
ilyetén hogyan lehet hű igazi önmagához?
Mikor veszi észre, hogy becsapták és kihasználták,
megtiporták a lelkét, hazugságban tartották,
s a továbbiakban is csupán kihasználják?
Mikor ébred végre az ember, amikor túlontúl késő,
amikor már hiába minden, esélye sem lesz,
és eljön érte az utolsó pillanat, a végső?
Félrenézve sokkal könnyebb elviselni ezt az életet,
egyszerűbb tudomást sem venni semmiről,
és lekicsinyíteni a valóságos tényeket.
Így nem kell meglátni a sok szenvedést, a kínokat,
a kizsákmányolást, a végtelen kihasználást,
a butaságot és a nekünk megásott sírokat.
Nem kell szembesülni azzal, biz gyengék vagyunk,
és mániásan ragaszkodunk a megszokotthoz,
miközben esélyt az életre nem is kapunk.
Nem kell látni, hogy igazából nincs szükség reánk,
szükségtelen lények vagyunk, sőt, élősködők,
s kik ezt mondják, halált hoznak miránk.
Ám nem csupán miránk, hanem a gyermekekre is,
elvéve a jövőjüket végleg, megölve a reményt,
és elvárva a teljes engedelmességet csakis.
Nem kell látni, hogyan ölik le az állatok sokaságát,
s fosztanak meg a természetes élelmiszerektől,
elvárva eme kegyetlenségük elfogadását.
Nem fogja bántani a szemünket a víznek a hiánya,
s amikor ez bekövetkezik megtervezett módon,
már hiába kiáltjuk a fájdalmunkat a világba.
Nem kell szembesülnünk a manipulációk sorával,
és nem kell látnunk a valóságot, az igazságot,
s nem kell küzdenünk elménk homályával.
Félrenézve sokkal könnyebb eltűrni az egész létet,
és lemondani a szabadságunkról szemlesütve,
majd megszégyenülve várni a sötét véget.
Aki egyszer már elbukott, mert bűnös, vagy hibás,
az milyen alapon is okoskodik, s miféle jogon,
amikor a jellemtelensége nem lehet vitás?
Aki a szavát sosem állta, ám a pénzt azért imádta,
és megszegte az összes adott szavát bárki felé,
annak a nevét miért is foglalnák imába?
Aki csak feszültségeket szít és háborúkat támogat,
lenézi az egyszerű embereket, s megveti a jót,
miféle elképzelés szerint hibáztat másokat?
Aki egyszer már elbukott, mivel becstelen és aljas,
egy olyan valaki, akinek minden szava hazugság,
az nem szégyentelen, s főképp szánalmas?
A valótlanságot elhitetni nem nehéz, sőt, könnyű,
az emberek sokasága fogékony a hazugságokra,
hisz a szellemi szintjük nem túl magasröptű.
A valótlanságot elhitetni akár erőszakkal is lehet,
és ezt sajnos el is tűrik az emberek, elfogadják,
szentül hiszik, ez ellen senki, sohasem tehet.
A látszat gyakorta csal, elhomályosítja a szemet,
nem mindig a kisebb az elesett és a gyenge,
s nem mindig a hízelgő az, aki szeret.
Nem az a becsületes, aki ezt kikiabálja a világba,
ám a valóságban csak lop, csal és hazudozik,
s tereli a dolgokat a legrosszabb irányba.
Nem az a megértő, aki látszólagosan megsajnál,
s miközben hallgatja az őszinte fájdalmadat,
azt kívánja, bárcsak már végre meghalnál.
Nem az az igazi támasz, aki ígérget tettek nélkül,
és szomorú arccal megjátssza a jótevő lelket,
miközben könnyedén cserben hagy végül.
A látszat gyakorta csal, elhiteti azt is, ami nincs,
olyan, mint az illúzió, vagy egy szép délibáb,
s éppen emiatt, a józan ész igen nagy kincs.
Ki szereti a félelmet, hogy mindig rettegésben tartsák,
hogy újra és újból rákényszerítsenek valamit,
mert nem meri hallatni a hangját?
Ki szereti a félelmet, azt, hogy megkeserítsék az életét,
hogy különféle módokon megfosszák a jogaitól,
előadva sok elborzasztó rémmesét?
Nem mindig az szeret szívből, aki azt mondja szájjal,
ám a valóságban csupán színdarabot játszik,
és meg van kenve mindenféle hájjal.
Nem mindig az szeret szívből, aki sokat hangoztatja,
aki képes lehazudni a csillagokat is az égről,
s mindeközben az ostorát csattogtatja.
Nem mindig az szeret szívből, aki büszkélkedik vele,
a valódi szeretet csendes és érzelmekkel teli,
az összes perce igaz, nem csupán a fele.
