gondolatok Archívum - 6 / 19 oldal

Túl késő sajnálkozni

Túl késő sajnálkozni, ha letépték a virágot,

s ha csak azután ismerik el a szépségét,

miután többé nem láthatja a világot.

Késő megbánni, ha már kivégezték a jókat,

ha a hóhér bárdja immár vértől csöpög,

s elnémították mind, az igaz szókat.

Kései a szeretet, ha a szerettünk elköszönt,

és nincs lehetőségünk, hogy átöleljük,

a gyász pedig fájóan reánk köszönt.

Késő bocsánatot kérni, ha a sértett nem él,

ha eltávozott, s a végtelennek útját rója,

ahol soha, a csillagok között nem fél.

Túl kései a döbbenet, hogy végig hazudtak,

hazugság volt az életünk minden perce,

s mindvégig a sötétségben lapultak.

Túl késő sajnálkozni, az esélyek elszálltak,

ahogyan elszállt a múlt, no meg a jövő,

s hamarosan fújhatjuk a gyertyákat.

A szépről és a jóról írni

A szépről és a jóról írni nem könnyű feladat,

egy idő óta elkezdtek eltűnni a világból,

és egyre csak gyorsul ez a folyamat.

Az útjukon velük tart a szeretet és a remény,

fogja a batyuját a béke, meg az esély is,

látva, hogy az élet milyen kemény.

Mindőjük helyét igyekszik átvenni a gonosz,

amely a fényt szeretné béklyóba zárni,

és mindent, de mindent eloroz.

A szépről és a jóról írni nem egyszerű dolog,

a lélek róluk álmodik, rájuk vágyakozik,

s ez így lesz, amíg ez a Föld forog.

Vajon milyen nyomot hagyunk

Vajon milyen nyomot hagyunk magunk után,

és hogyan fognak majd emlékezni reánk,

csak egy széljegyzet leszünk csupán?

Vagy egy olyan ember, aki tiszteletet érdemel,

aki mindig becsületesen élt, tette a dolgát,

és aki senki előtt, soha nem térdepelt?

Vagy olyan, aki hazug, önző, öntelt, becstelen,

kinek egyetlen szavában sem volt igazság,

és aki csalt, lopott, amúgy rendesen?

Olyan, akit a szeretet vezérelt, s a tiszta jóság,

a megértés, a segítőszándék, az emberség,

és aki támasz volt, nem emberi jószág?

Netán olyan, akinek kizárólag önmaga számít,

aki azt harsogja, hogy mekkora egy sztár,

és ugyanakkor minden szava sántít?

Vajon milyen nyomot hagyunk eme világban,

említésre méltót, vagy leginkább rosszat,

tán e világ nem fuldoklik a hibákban?

Újrakezdeni sosem könnyű

Újrakezdeni sosem könnyű, de nem lehetetlen,

a megpróbáltatások sora kemény és nehéz,

s az ember bizony sokszor tehetetlen.

Nem tudja érdemben irányítani önmaga sorsát,

bár reméli és hiszi, hogy igenis képes erre,

mégsem érti meg az élet sava-borsát.

Újrakezdeni sosem könnyű, ám létezik remény,

amely segít, támaszt nyújt és erőt tud adni,

legyen az élet bármennyire kemény.

A lelkünk mélyén sok a titok

A lelkünk mélyén sok a titok, ott a rejtekük,

ott bújik meg a sötétség és a ragyogás,

s bizonytalan, mi a helyzetük.

Ott lapul a szeretet, a szerelem és a vágyak,

a csodás álmok, elképzelések, óhajok,

ezek mind a reményre várnak.

Ott bújik meg a bizonytalanság, s a félelem,

a gyanakvás, az óvatosság, a megértés,

és még sok másféle érzelem.

Odajár pihenni minden szavunk és tettünk,

az emlékeink is ott alszanak csendben,

s ott derül ki, mivé is lettünk.

A lelkünk mélyén sok a titok, velünk élnek,

s velünk indulnak majd a végtelen felé,

ahol átadják magukat a fénynek.

Mikor ébred végre a fény

Mikor ébred végre a fény és tépi le a láncát,

amit már olyan rég reá rakott a sötétség,

mely azóta is járja tébolyult táncát?

Mikor ébred végre a fény, meddig tűr még,

s meddig hagyja, hogy a gonosz eltiporja,

nem kellett volna már visszaütnie rég?

Mikor ébred végre a fény és mégis mire vár,

talán a csodára, hogy a sötétség feladja,

s önként visszaadja azt, ami neki jár?

Mindig van ok a panaszra

Mindig van ok a panaszra, s lesz is míg élünk,

amíg nem az történik, amit szeretnénk,

hiába vágyunk, óhajtunk, félünk.

Hiába próbáljuk meggyőzni magunkat a jóról,

és hiába zárjuk be az elménket örökre,

ha kimaradunk mindenféle jóból.

Hiába kesergünk a sok-sok kimaradt esélyen,

és hiába hisszük, hogy mi jók vagyunk,

mind ott vagyunk, a sors kezében.

Mindig van ok a panaszra, míg csak létezünk,

és mindig is lesz, míg ember az ember,

önmagunkban jogosan kétkedünk.

Soha nem lesz olyan

Soha nem lesz olyan, hogy mindenkinek jó,

ahogyan soha nem lesz megértés sem,

s a félelem pusztába kiáltott szó.

Soha nem lesz olyan, hogy valami ne fájjon,

és hogy a tisztesség természetes legyen,

a szeretet pedig a gyűlölettel teázzon.

Soha nem lesz olyan már semmi, mint rég,

a becsület a szégyenpadon ül és hallgat,

a gonosz ordít, nincs, ami neki elég.

Soha nem lesz olyan, hogy az értelem győz,

és a tudás, meg a jóság fennen ragyog,

a pénz hatalma mindent legyőz.

Soha nem lesz olyan, hogy felhőtlen öröm,

a lélek és a szív még sokszor csalódhat,

s egyszer minden hiba visszaköszön.

Soha nem lesz olyan, hogy nyugalom, béke,

és nem lesz mindenki számára igazság,

e világnak biztos pusztulás a vége.

Minden áldott reggel

Minden áldott reggel, amikor ébred az ember,

villámként csapja meg az a fájó gondolat,

hogy talán ő már senkinek nem kell.

Miközben igyekszik kitörölni fejéből az álmát,

és nyitogatja a szemeit, egy jó nagyot ásít,

szomorkodik, majd elhúzza a száját.

Minden áldott reggel így megy ez és így is fog,

mindaddig, amíg a lelkét emészti a bánat,

s míg a gyötrő fájdalom rajta kifog.

Mennyit bír ki egy lélek

Mennyit bír ki egy lélek, amíg küzd e világon,

mennyiféle terhet, gondot kell elviselnie,

s mi mindent muszáj, hogy kiálljon?

Mennyit bír ki egy szív, amely valóban szeret,

mely zord időkben is a szeretteiért dobog,

s fáj neki, ha értük többet nem tehet?

Mennyit képes elviselni az elme nyomás alatt,

mennyi keserűséget, bánatot, csalódást,

s csoda-e, ha egyben maradt ezalatt?

Mennyit bír ki egy lélek, amíg a végtelenbe ér,

az utazása közben számot vethet a sorssal,

vagy még azalatt is csak retteg és fél?

h	K	s	c	p	s	v
					1	2
3	4	5	6	7	8	9
10	11	12	13	14	15	16
17	18	19	20	21	22	23
24	25	26	27	28	29	30
31