Saját alkotásaim
Sokszor arról álmodunk, amit el nem érünk,
amire annyira vágyakozunk, ám hiába,
és ami elkísér minket, amíg élünk.
Sokszor arról álmodunk, amit a lelkünk rejt,
ami bearanyozhatná minden percünket,
akkor is, ha az utunk már lefelé lejt.
Sokszor arról álmodunk, mi a szívünkben él,
ami elhozhatná a fényt és a boldogságot,
s amit nem fújhatna el a reggeli szél.
A tudás fényét megtalálja az, ki folyton keresi,
aki rááldozza az idejét, a szívét, s a lelkét,
és kit az elszántsága az egekig emeli.
Aki felteszi az életét is, hogy tisztán láthasson,
kinek minden szava és tette maga a való,
és ki azért él, hogy jobbá válhasson.
Aki ember tud maradni bármi is legyen az ára,
kinek fontos a nappal, de fontos az éjjel is,
s akinek a becsület soha nem drága.
Kinek a szegény nem alávalóbb, mint a gazdag,
kiben van könyörület, van segítőszándék,
és kiben az érzések nyomot hagynak.
Akinek van lelke, mit nem vehet meg az ördög,
és egyébként sem eladható, semmi pénzen,
körötte a sok hazug hiába is szörcsög.
A tudás fényét megtalálja az, aki arra érdemes,
akiben a csend fénye olyan tisztán ragyog,
s akinek a világ sorsa igazán lényeges.
Amikor a halál átölel, megnyugszik a lelkünk,
mert annyi fárasztó és fájdalmas év után,
végre sikerülhet igaz békére lelnünk.
Megszabadulunk a terheinktől, félelmeinktől,
a gondjainktól, bajainktól, kudarcainktól,
a negatív és a pozitív érzelmeinktől.
Megszabadulunk mindattól, akik mi voltunk,
elhagynak minket az álmaink, vágyaink,
és végleg leteszi a lantot a sorsunk.
Amikor a halál átölel, majd homlokon csókol,
felszabadultan indulunk a végtelen felé,
és az örök fény mindenért kárpótol.
A lelkünk mélyén sok a titok, ott a rejtekük,
ott bújik meg a sötétség és a ragyogás,
s bizonytalan, mi a helyzetük.
Ott lapul a szeretet, a szerelem és a vágyak,
a csodás álmok, elképzelések, óhajok,
ezek mind a reményre várnak.
Ott bújik meg a bizonytalanság, s a félelem,
a gyanakvás, az óvatosság, a megértés,
és még sok másféle érzelem.
Odajár pihenni minden szavunk és tettünk,
az emlékeink is ott alszanak csendben,
s ott derül ki, mivé is lettünk.
A lelkünk mélyén sok a titok, velünk élnek,
s velünk indulnak majd a végtelen felé,
ahol átadják magukat a fénynek.
A sötétségben nehéz ragyogni, túlságosan is,
a parányi fény mégis küzd és remél,
s hiszi, a kitartása előre visz.
Hiszi, hogy egyszer nagyobb és erősebb lesz,
s ahogy növekszik, szerteárad majd,
az igyekezetből tanúságot tesz.
A sötétségben nehéz ragyogni, ez tudvalevő,
az akarat azonban csodákra is képes,
s végül a fény lesz majd a nyerő.
Mikor ébred végre a fény és tépi le a láncát,
amit már olyan rég reá rakott a sötétség,
mely azóta is járja tébolyult táncát?
Mikor ébred végre a fény, meddig tűr még,
s meddig hagyja, hogy a gonosz eltiporja,
nem kellett volna már visszaütnie rég?
Mikor ébred végre a fény és mégis mire vár,
talán a csodára, hogy a sötétség feladja,
s önként visszaadja azt, ami neki jár?
A szeretet tengerén a lelkek hajói ringanak,
mind kedves szóra, boldogságra várnak,
ott éri őket az alkony és a pirkadat.
Jó ideje kihajóztak már, reményekkel telve,
és igyekeztek begyűjteni az éltető fényt,
az álmaikat, vágyaikat, nem rejtve.
A szeretet tengerén is dühöng néha a vihar,
s olyankor a hullámok igen rémisztőek,
ám jó esetben, ez elülhet igen hamar.
Amíg valaki a fénykorában van, addig erős, kemény,
igen határozott, ruganyos a teste, repes a lelke,
és úgy hiszi, sose hagyja majd el a remény.
Amíg valaki a fénykorában van, tündököl és ragyog,
nem jut eszébe, hogy ez nem marad így örökre,
végül aztán csőstül szakadnak rá a bajok.
A szakadék felé tart a világ nagyon nagy része,
s miközben sötét viharfelhők gyülekeznek,
egyre halványul a reménység fénye.
A szakadék felé tart a szabadság és az értelem,
vesztésre áll a szeretet, harcban áll a lét is,
s meglehet, ez a harc nem lesz vértelen.
A terméketlen földbe vetett mag eleve esélytelen,
nem tud kicsirázni és nem tud fejlődni sem,
a termés esélye így bizony reménytelen.
Az emberi elme sem ragyog fennen, ha üres a tér,
és nem képes befogadni a tudás tiszta fényét,
pedig a pallérozatlan elme keveset ér.
A terméketlen földbe vetett mag csupán szenved,
s hiába öntözik a földjét, hiába esik rá az eső,
ha a talaja gyökeret fejlődni nem enged.
