Saját alkotásaim
Szenny árassza el az egész világot, amelybe az belefullad,
mindenfelé a mocsok és a fertő piszkítja be a Földet,
miközben az értelem, mindebbe beleszunnyad.
Szenny árassza el az egész világot és megfertőzi az elmét,
mely zavarodottá válik, s képtelen józan cselekvésre,
kapcarongynak nézve, a legfinomabb kelmét.
Csipkerózsika álmából mikor ébred fel végre az ember,
s mikor döbben rá, hogy szükségtelennek tartják,
és a gonosz, sötét erőknek bizony nem kell?
Rájön-e a végső pillanat előtt, hogy kihasználták végig,
és most, hogy már gyorsan szabadulnának tőle,
a haláltusáját örömmel, mosolyogva nézik?
Csipkerózsika álmából mikor ébred fel ama alvó tudat,
az értelem vajon hogyan fejlődött ennyire vissza,
és miért nem képes megmutatni a kiutat?
Mikor lehull a hiszékenység leple, s világosodni kezd,
a látás lassan kitisztul, az értelem ébredezik,
és az ember kételkedik magában, feszt.
Mikor lehull a hiszékenység leple és felragyog a Nap,
az ég kékje tündöklőbb, mint valaha lehetett,
s az elme újfent, ismételten erőre kap.
Keserű percek könnyei csordogálnak az arcokon,
a csalódottság tüze ég az emberek szemében,
s muszáj túllépni a mindennapi harcokon.
A hitvány eltiporhatja a jót, ám uralni nem fogja,
elzárhatja az igazságtól és a tisztánlátástól,
de végezetül a gonosz önmagát megfojtja.
Elveheti látszólag a reményt valamennyi lélektől,
megalázhat bárkit és kiforgathat a pénzéből,
ám nem szabadulhat meg a tényektől.
Keserű percek könnyei dagadnak folyóvá hamar,
s amikor kevés lesz a temetőkben a kiadó hely,
az értelem rájön, a sötétségben nyaral.
Szívbemarkoló gondolatok foglalkoztatják a lelkeket,
a bizonytalanság, a kilátástalanság, s a félelem,
a valóság pedig nem könnyíti a helyzetet.
Szívbemarkoló gondolatok gyötrik az emberek hadát,
veszik el az élet sava-borsát, megkeserítve azt,
elnémítva a józanság és az értelem szavát.
Fényre van szükség, éltető fényre, s nem sötétre,
a Nap cirógató melegére, mely életet teremt,
s nem viharra, amely eljuttat a sötétbe.
Fényre van szükség, az értelem, az elme fényére,
a szeretet, az igazság és a becsület fényére,
melyek pontot tesznek a sötétség végére.
A fogva tartott elme, nem az ura önmagának,
mindig engedelmes, mindig engedékeny,
s nem látja, hogy ez az oka a bajának.
A fogva tartott elme gondolkodása homályos,
és sokszor nem hisz a saját szemének sem,
számára minden rossz, csak szokásos.
Mikor az agy nem hiszi el, amiket a szemek látnak,
s megkérdőjelezi a valóságot, minden szinten,
akkor az igazság percei nagyon fájnak.
Amikor a mesékről egymás után lehull már a lepel,
és végre kezd kitisztulni az ég, a viharok után,
az értelem a butaságokra könnyen felel.
Mikor az agy nem hiszi el még azt sem, amiket tud,
s kétségbe vonja önmaga tudását, képességeit,
akkor az ember előbbre csak nehezen jut.
A sötétség erdejében bolyong a megtévedt értelem,
és jó ideje már, hogy nem látja a fától az erdőt,
ám ezt nem fogja fel, hisz nem lát túl élesen.
Tétován baktat és a tájékozódásra bizony képtelen,
egyik fa után a másiknak ütődik, nem érti miért,
s emiatt lassan átjárja a csontjait is a félelem.
A sötétség erdejében még a fény is gyengévé válik,
és nem ragyog fennen, mint csillagok az éjben,
ezen a helyen semmi nem az, aminek látszik.
Kinek kell egy olyan világ, ahol a kín rengeteg,
amelyben a sötétség elpusztítja a fényt,
s melyben a napok nem csendesek?
Amelyben a normalitás bűn, s az értelem kihalt,
amelyikben a szeretet nem létezhet soha,
és ahol egy szellő is okozhat vihart?
Melyben a szülők ellen fordul saját gyermekük,
nem törődnek sem a jóval, sem a széppel,
és a megosztás a gonosz fegyverük?
Hol van az igazságnak a csírája, volt egyáltalán,
létezett valaha becsület és tisztességes lét,
s állt valami az erkölcs magaslatán?
Hogyan tarthatja fogságban a valótlan az elmét,
s miképpen manipulálhatja a belső tudatot,
felhasználva a szavahihetőség elvét?
Kinek kell egy olyan világ, ahol csak rab lehet,
és nem számítanak a tettei, sem önmaga,
s önmagáért biza semmit nem tehet?
