Saját alkotásaim
A gonosz ereje a félelemből táplálkozik,
a rettegés és a pánik a legfőbb lételeme,
velejéig romlott, kapzsi, s gyilkolni kész,
általa eltűnik a fény, s mi marad éjfekete.
A gonosz ereje kihasználja a gyávaságot,
díjazza az árulást és a hazugságok sorát,
az értelem, s az élet úgy mentheti magát,
ha végre kiáll igazáért, s dönt, ne tovább!
A csodálatos Pánik és a Hisztéria
bizony egymással versengve tarol,
oly sikeresen rettegést gerjesztve,
igencsak gyakorta egymásba karol.
Bármerre is vezesse őket az útjuk,
eredményeik magukért beszélnek,
nem is tudnák letagadni a múltjuk,
hisz sötét tetteikről sokan mesélnek.
A tudat megjelenésének kezdete óta,
lelkeket megnyomorítva él e páros,
született róluk számtalan film, nóta,
tevékenységük veszélyes és káros.
Eközben a Figyelem lesüti a szemét,
a sötét igazságot nem igen akarja látni,
kimondani sem meri a bűnösök nevét,
struccként szándékozik a véget kivárni.
Figyelmét elkerüli, hogy ez háború,
ritkul ami sok, pusztul a jó, a stabil,
a napsütés kora ím lezárul, jön a ború,
a világ tönkremegy, működése instabil.
A Félelem duzzad, kicsattan az erőtől
és egyenesen legyőzhetetlennek tűnik,
csak nevet a tudatlanokon tiszta erőből,
jelenléte a bolygón meg sosem szűnik.
Dúvadként sarokba szorul az Értelem,
s önnön ketrecébe zárva várja a véget,
naponta éri rengeteg csalódás, sérelem,
mindehhez nem fűz semmit, csak béget.
Az Ébredés szunnyad, sokat várat magára,
a Föld végleg gonosz erők birtokába kerül,
nem lesz többé gyógyír senkinek a bajára,
az ember örökre a rabság mocsarába merül.
Az élet útja rögös, fájdalmas,
a legtöbbször igen szánalmas.
Eleinte kacagás, vidám órák,
mindenfelé varázslatos rózsák.
Később gyarapszik az értelem,
a tudás vágya maga a végtelen.
Idővel feltárja az összes kaput,
semmivé foszlatva a léha tabut.
Ám nem áll meg, többet akar,
a valóság gyakran igen fanyar.
Egészség, erő, bizalom és hit,
mindenki a remény felé nyit.
Azonban telnek a hosszú évek,
elhalványulnak az esti fények.
Velük együtt hal a fájó végtelen,
az átalakulás sokszor vértelen.
Mi marad, elkopás, kín és bánat,
a sors végül az elmúlásnak átad.
Feltárul az örök nyugalom hona,
honnan nem lesz visszatérés soha.
Egykor létrejött az értelem,
gyorsan fejlődött és remélt,
úgy tűnt, övé lesz a végtelen,
karanténba zárták szegényt.
Csalódva kínlódott magában,
a kavargó sötétségbe zárva,
gyötrődött a hazug világban,
önmaga visszatérésére várva.
Ám minél erősebben lázadt,
annál jobban szűkült a tere,
az egészbe nagyon belefáradt,
hitte, a gonosz leszámol vele.
Feltört a butaság a mélyből,
izzó lávaként ömlött a világra,
irtott, gyilkolt csupán kéjből,
halált hozott az összes virágra.
Az értelem fuldokolva harcolt,
a butaságtól szenvedett nagyon,
az idő porába emlékeket karcolt,
érezte, fellázad majd egy napon.
Álmok tengere, vihar szele,
vágyak suhanása a térben,
legtöbbjük valójában mese,
s elsüllyed a hazug mélyben.
A mély varázsa oly csábító,
delejes ereje magához hív,
minden pillanata igen ámító,
a sötétben felparázslik a szív.
Az értelem magába roskad,
értelmetlenül rabigába kerül,
a lélek mélyén félőn kushad,
talán többé nem is kerül elő.
Villámként sújt le az ébredés,
a káosz marka hideg és hűvös,
újból életre kellhet a kétkedés,
a valóság fanyar, mégis bűvös.
Érzések irányítják az emberi utat,
mely sokszor göcsörtös és nehéz,
az elme az ismeretlen után kutat,
a szerencse olykor-olykor benéz.
Az újdonság ereje áthat és éltet,
lekötheti, lenyűgözi a figyelmet,
a tudástól azonban van aki félhet,
főképp, ha nem bírja a fegyelmet.
A tudás hatalom az ostobák fölött,
szolgává tesz és béklyóba zárhat,
sokszor sötét gonosz áll e mögött,
bárki, bármikor áldozatává válhat.
Elérkezhet a félelem, rettegés kora,
az értelem szűköl, lapulva kushad,
kimászni ebből tán nem lehet soha,
míg az ész és a bátorság szunnyad.
Önnön börtönébe kerül az ember,
sőt, maga ellen megfigyelést kér,
biztonságot a rácson belül sem lel,
ébren és álmában is mindentől fél.
