Saját alkotásaim
Egyre csak gyűlik a söpredék az asztal körül,
amelyen csak a színhúsokkal dolgoznak,
és ennek a hulladék soha nem örül.
Hisz a hulladék is szeretne minőséggé válni,
erről álmodott, s álmodozik a legelejétől,
ám erre alkalmatlan, ezt be kell látni.
Egyre csak gyűlik a söpredék és telik az idő,
a munka végeztével kezdődik a takarítás,
a söpredéknek immár nem lesz jövő.
A végtelenbe vágyunk, oda, ahová húz a szív,
és ahová jutunk mind, érdemeink szerint,
de addig a lelkünk kemény csatákat vív.
A végtelenbe vágyunk, ahol örökké élhetünk,
hol a tetteink önmagukért beszélnek majd,
és ahol kiderülhet, mi volt a végzetünk.
Az önbecsapás nem vezet jóra és nem segít,
bár egy ideig szebbnek tűnhet a világ,
ám ébredéskor az ember veszít.
Elveszíti a hitét a képességeiben, magában,
mindabban, amit eddig csak elképzelt,
de nem élt át számtalan bajában.
Csalódik az igazat hallva, a valóságot látva,
és megpillantva az élet morcos arcát,
leesik az álla, a szája pedig tátva.
Az önbecsapás nem vezet jóra és nem is fog,
lehet a képzelet bármilyen határtalan,
egyszer az elme mindenből kifogy.
Amit egyszer elszalasztottunk, az nem tér vissza,
és csak sokkal később értjük meg mindezt,
ám a szívünk mélyén még él a szikra.
A szikra, amely csupán egy cirógató szellőre vár,
s amint az megérkezik, fellángol a lelkünk,
már nem a régi, de a vágyakkal száll.
A vágyakkal, meg a reménnyel, amik erőt adnak,
erőt ahhoz, hogy újra szépeket álmodjunk,
és bátran integethessünk a Napnak.
Amit egyszer elszalasztottunk, nem éljük át újra,
talán valami hasonlót, ha szerencsénk van,
és azt is már egyfajta álarc mögé bújva.
Mindig van ok a panaszra, s lesz is míg élünk,
amíg nem az történik, amit szeretnénk,
hiába vágyunk, óhajtunk, félünk.
Hiába próbáljuk meggyőzni magunkat a jóról,
és hiába zárjuk be az elménket örökre,
ha kimaradunk mindenféle jóból.
Hiába kesergünk a sok-sok kimaradt esélyen,
és hiába hisszük, hogy mi jók vagyunk,
mind ott vagyunk, a sors kezében.
Mindig van ok a panaszra, míg csak létezünk,
és mindig is lesz, míg ember az ember,
önmagunkban jogosan kétkedünk.
Mire az utunk végére érünk, olyanná válunk,
amilyenné születtünk és amit örököltünk,
más testre, s lélekre, hiába is vágyunk.
Hiába szeretnénk mások lenni, oly felesleges,
egész életünkben küzdünk önmagunkkal,
és mégis mindez csupán csak időleges.
Mire az utunk végére érünk, be kell látnunk,
az erőfeszítéseinket belepi a valóság pora,
és eleddig sokszor tévutakon jártunk.
Senki nem tudhatja előre, miként is végzi,
hová sodorja majd az idő szele, vihara,
s mindezeket oly fájóan hiába kétli.
Hiába kétli, hogy ő sem más, mint a többi,
ellenkezőleg, kiderül, hogy pont olyan,
s ettől kezdve a lelkiismeret gyötri.
Senki nem tudhatja előre, mi történik vele,
mennyi fájdalom és keserűség fogja érni,
s a szíve mennyi szeretettel lesz tele.
Miért hagyja az elefánt, hogy nekimenjen a bolha,
és igyekezzen egyfolytában a vérét kiszívni,
éreztetve, hogy az elefánt neki szolga?
Miért hagyja, hogy folyamatosan hőzöngve csípje,
élősködjön rajta, mint egy beképzelt király,
és megpróbálja őt belefojtani a vízbe?
Miért hagyja az elefánt, hogy ez a mihaszna uralja,
kihasználja és kinevesse, miközben egy senki,
s csupán az elefánton múlik az uralma?
A hiszékenyek világában minden álomszerű, csodás,
csupa jó dolog történik és a vágyak teljesülnek,
s nem érződik, hogy mindez csak agymosás.
A hiszékenyek világában a valóságnak sosincs alapja,
az csak szemfényvesztés és megtévesztések sora,
kérdés, az igazságot az ember mennyire akarja?
Aki álomvilágban él, azt a valóság arcul csapja,
és hiába hitegeti magát, hogy csak képzeleg,
fájni fog, amíg önmagát helyre nem rakja.
Aki álomvilágban él, annak keserű lesz a reggel,
mert rá kell döbbennie, hogy az éjjelnek vége,
és nem álmodhatja ugyanazt még egyszer.
