Saját alkotásaim
Miért hagyja az elefánt, hogy nekimenjen a bolha,
és igyekezzen egyfolytában a vérét kiszívni,
éreztetve, hogy az elefánt neki szolga?
Miért hagyja, hogy folyamatosan hőzöngve csípje,
élősködjön rajta, mint egy beképzelt király,
és megpróbálja őt belefojtani a vízbe?
Miért hagyja az elefánt, hogy ez a mihaszna uralja,
kihasználja és kinevesse, miközben egy senki,
s csupán az elefánton múlik az uralma?
A hiszékenyek világában minden álomszerű, csodás,
csupa jó dolog történik és a vágyak teljesülnek,
s nem érződik, hogy mindez csak agymosás.
A hiszékenyek világában a valóságnak sosincs alapja,
az csak szemfényvesztés és megtévesztések sora,
kérdés, az igazságot az ember mennyire akarja?
Aki álomvilágban él, azt a valóság arcul csapja,
és hiába hitegeti magát, hogy csak képzeleg,
fájni fog, amíg önmagát helyre nem rakja.
Aki álomvilágban él, annak keserű lesz a reggel,
mert rá kell döbbennie, hogy az éjjelnek vége,
és nem álmodhatja ugyanazt még egyszer.
A világ legbékésebb faja imádja az összes lényt,
soha nem okozna egyiknek sem fájdalmat,
és önmaga lelkében hordozza a fényt.
Nem veszekszik, nem vitázik, sőt nem is gyűlöl,
nem bosszúszomjas, mindig megbocsátó,
és a kedvességével mindenkit elbűvöl.
Segíti a gyengéket és az elesetteket mindenkor,
nem harácsol, nem rabol, nem fosztogat,
s a szükségben felbukkan mindenhol.
Védi és óvja a kicsinyeit, gondozza, amíg lehet,
s megad mindent az utódainak, amit tud,
elnéző, nem haragszik, csakis szeret.
Nem háborúzik, nem kapzsi, s nem telhetetlen,
a legnagyobb bajok idején is támogat végig,
még azt is megmenti, aki menthetetlen.
Csodálatos álmokkal és vágyakkal rendelkezik,
végtelen fantáziája igazi varázslatra képes,
s egy igaz ölelésről meg nem feledkezik.
A világ legbékésebb faja örömmel ébred reggel,
sokat nevet, kacag, a vidámság a lételeme,
s ez a faj nem lehet más, csak az ember.
A lélek mindig vágyakozik valami szépre, jóra,
elismerésre, megértésre és kedvességre,
reményre, szeretetre, biztató szóra.
A lélek mindig vágyakozik és sohasem adja fel,
sokszor önmagával is meg kell küzdenie,
amíg boldogságra, s békére nem lel.
Könnyű elvárni mástól, amit mi meg nem teszünk,
amiről hallani sem akarunk, mert igen fájó,
és aminek a gondolata sincs velünk.
Könnyű elvárni mástól, hogy harcoljon a végsőkig,
és ha kell, áldozza fel magát értünk bármikor,
s kit érdekel, ha emiatt megsértődik.
Könnyű elvárni mástól, hogy adja fel az igazi énjét,
és ne vegye figyelembe a saját érdekeit soha,
s ne is firtassa a valóságnak mikéntjét.
Mindenki a maga nevében ígérjen és ne a máséban,
s ne mást küldjön el maga helyett cselekedni,
amíg meghúzódik hátul, az árnyékban!
Ha nem bír el valamivel, akkor maradjon csendben,
s ne becsmérelje azt, aki amúgy igen sokat tesz,
és ne forduljon a valósággal szemben!
Mindenki a maga nevében ígérjen, de azt is csínján,
jól gondolja meg, miket mond, s mire hajlandó,
és ne okoskodjon az erejének híján!
A saját bőréből senki nem bújhat ki, nem is tudna,
és hiába is szeretne másikat a mostani helyett,
akkor sem kap, ha a mostanit nagyon unja.
A saját bőréből nem tud kivetkőzni az ember soha,
legyen bármilyen ügyes, vagy akár tehetséges,
az élete és a reményei így suhannak el tova.
Nem minden az, aminek látszik és sosem volt az,
olykor összekeverik az alkonyt a pirkadattal,
s ha egy növény zöld, attól még nem gaz.
Nem minden az, aminek hiszik sokan és sokszor,
a szemet igen könnyű becsapni az elme által,
az ember néha nem azt látja, amire gondol.
Sok ember hiszi, hogy neki van a legnagyobb gondja,
és ezt bizony érezteti is másokkal rendszeresen,
s ha kérdezik, ha nem, a sérelmeit elmondja.
Sok ember hiszi, hogy másoknak bezzeg öröm az élet,
csupa vidámság, mosoly, derű, felhőtlen kacagás,
miközben fölötte keserűen szállnak az évek.
Sok ember hiszi, hogy nem számít senkinek a világon,
számkivetettnek érzi magát és igen magányosnak,
úgy gondolja, ez így is marad, bármit csináljon.
