Saját alkotásaim
Kihagyott pillanatok szállnak az őszi széllel,
s velük tart megannyi esély és álom is,
így suhannak a semmibe széjjel.
Kihagyott pillanatok szállnak gyorsan tova,
hisz hagyták őket elmenni búcsú nélkül,
és ők már nem térnek vissza, soha.
Minden áldott reggel, amikor ébred az ember,
villámként csapja meg az a fájó gondolat,
hogy talán ő már senkinek nem kell.
Miközben igyekszik kitörölni fejéből az álmát,
és nyitogatja a szemeit, egy jó nagyot ásít,
szomorkodik, majd elhúzza a száját.
Minden áldott reggel így megy ez és így is fog,
mindaddig, amíg a lelkét emészti a bánat,
s míg a gyötrő fájdalom rajta kifog.
Az álomvilág addig szép, amíg alszik az ember,
amíg a fantáziája szabadon szárnyal,
és amíg fel nem ébred reggel.
Az álomvilág addig szép, míg nyugodt az álom,
míg békés, ellazító, varázslatos, csodás,
és pihenteti a lelket, hosszú távon.
Egy varázslatos estén hegedülni kezd a tücsök,
lágy szellő simogatja a susogó faleveleket,
és a fűben óvatosan lépkednek a sünök.
A kerek arcú Hold mosolya beragyogja az eget,
egy bagoly suhan az éjben, a város lepihent,
ez idő tájt már alszik felnőtt, s gyerek.
A Göncölszekéren utazik az álmodozó remény,
az éjszaka óceánjában békések a csillagok,
s ilyenkor az álmok világa nem szegény.
Egy varázslatos estén, szerte a nyugalom árad,
a szeretet megcirógatja a pihenő lelkeket,
miközben az idő gyors lovakon vágtat.
Ahol hiszékenység uralkodik, ott nem terem béke,
a butasággal karöltve vidáman törnek előre,
s nem látják be, hogy rossz lehet a vége.
Eme páros igen hatékony és jól végzik a dolgukat,
könnyedén elcsábítják az emberek tömegét,
megszépítve az amúgy keserű sorsukat.
Ahol hiszékenység uralkodik, ott a Nap is ragyog,
örökzöldek a mezők, virágok nyílnak szerte,
és az álmokban sem léteznek a fagyok.
A sorsát senki nem uralja, hiába is szeretné,
s hiába is vágyja a nyugalmat, a békét,
sokszor az aggódás teszi beteggé.
Hiába álmodik az igazról, a szépről, a jóról,
és hiába vágyik elismerésre, dicséretre,
ha soha nem akar érteni a szóból.
Hiába álmodik oly csodásakat, hiába remél,
s hiába ontja magából az ígéretek sorát,
ha igazából csak magában beszél.
A sorsát senki nem uralja, hiheti, hogy igen,
és ámíthatja is magát azzal, hogy ő más,
végül megtudja, a valóság milyen.
Alszik a szeretet és alszik a békesség a sarokban,
remegve reszketnek a tudattól, hogy mi lesz,
s vajon élnek-e még kicsikben, nagyokban.
Alszik a szeretet és alszik a békesség álmatlanul,
izzadtságban fürödve felidézik a szép időket,
remélve, egyszer erőre kapnak váratlanul.
Mikor ébred végre az ember, s mikor tér magához,
mikor látja be, hogy eddig igen mélyen aludt,
ilyetén hogyan lehet hű igazi önmagához?
Mikor veszi észre, hogy becsapták és kihasználták,
megtiporták a lelkét, hazugságban tartották,
s a továbbiakban is csupán kihasználják?
Mikor ébred végre az ember, amikor túlontúl késő,
amikor már hiába minden, esélye sem lesz,
és eljön érte az utolsó pillanat, a végső?
A félelmet őrző sárkány igyekszik tenni a dolgát,
és igyekszik fenntartani a rettegést örökre,
megnehezítve számtalan ember sorsát.
A félelmet őrző sárkány sokak szerint csak álom,
egy nem létező valóságnak a misztikus őre,
mely pusztít és gyilkol, bármilyen áron.
A béke kicsiny szigetén mindig vidám az élet,
a boldogság és a szeretet oly természetes,
s eme helyre vágyakozik minden lélek.
A szigeten zöldek a rétek, illatoznak a virágok,
kristálytiszta a víz, kellemes a Nap melege,
és a lakók gyönyörűnek látják a világot.
Nincs betegség, nincs adósság és nincs harag,
egész évben bőven teremnek a növények,
s a vizekben vígan lubickolnak a halak.
Segítőszándékból és megértésből sincs hiány,
mindenki, mindenkinek az igazi támasza,
s nem létezik semmi sem, mi silány.
A béke kicsiny szigetén olyan csodás a reggel,
ahogyan a nap összes perce is varázslatos,
ám pirkadatkor megcsörren a vekker.
