Saját alkotásaim
Mire gondolunk, amikor behunyjuk a szemünket,
mire is, az elfojtott vágyainkra, az álmainkra,
és arra, mikor elveszítjük az eszünket.
Arra, hogy sokkal többek is lehetnénk, másabbak,
ám ahhoz bizony meglehet, változni kellene,
s talán úgy elhagynának a fájdalmak.
Mire gondolunk, amikor megérint a valóság szele,
és rájövünk, csupán kis porszemek vagyunk,
s az életünk, biz keserűséggel van tele.
A lelkünk mélyén tudjuk, hogy leépülünk lassan,
fáradékonyabbá, gyengébbé válunk mind,
és a sors ostora végül rajtunk csattan.
Az egykori erőnk immár a múlté és csupán álom,
a tükörben sem azt látjuk, amit szeretnénk,
s nem akarjuk, hogy bárki velünk háljon.
A ragyogásunkat is elfújta a szél, s nem jő vissza,
ez nagyon megvisel bennünket, nagyon fáj,
hogy mennyire, az bizony a szívünk titka.
Végül feledésbe merülünk, mint aki nem létezett,
az emlékünket a szeretteink őrzik, míg élnek,
és a kaszás mindig is mögöttünk lépkedett.
A lelkünk mélyén talán soha nem volt nyugalom,
a békesség és a szeretet sem vitte túlzásba,
s legvégül, az eltávozás lesz a jutalom.
Csendes éjjeleken halkan útnak indulnak az álmok,
és megkerülve az elmét, csodákat varázsolnak,
felkeltve a fantáziák világában a lángot.
Annál a lángnál láthatóvá válnak az áhított vágyak,
különleges kalandok történnek minden este,
ám reggelre az álmok is pihenni vágynak.
Csendes éjjeleken bárki más lehet és mássá válhat,
olyanná, amivé szeretne, de ébren nem megy,
ezért a lelkek egész nap az éjszakára várnak.
Mikor a szeretet átölel, könnyebbé válik minden,
szinte szárnyal a fantázia, s boldogabb a szív,
és ennél az érzésnél megérintőbb nincsen.
Mikor a szeretet átölel, a jeges lélek is megolvad,
sőt, a csillagok is szebben ragyognak az égen,
és az eddig kapott sebek, végleg beforrnak.
Aki élni akar, az semmiképpen, soha ne legyen beteg,
mivel a régi, Hippokratészi eskü, immár a múlté,
és jó fizetségért lecsukódnak az orvosi szemek.
Sokuk befogja a fülét is, hogy ne hallja betegei szavát,
hiszen nem is érdekli az állapotuk, s a fájó kínjaik,
egyedül egyet tart szem előtt, csak a saját javát.
Nem érdekelt a gyógyításban, mert nem azért fizetik,
lényegtelenek az idősek, a gyengék és az elesettek,
ám jó, segítő szándékukat, oly hazugul elhitetik.
A kiírt gyógyszerek utáni jutalék, na az bizony számít,
meg a számtalan betegség, beteggel való elhitetése,
és a fehér köpeny látványa önmagában elkábít.
Újabban erősen megkopott, az egykor csodás hivatás,
elpárolgott a tisztelet és a bizalom az irányukban,
s a tevékenységük után, túlontúl sok a ríkatás.
Aki élni akar, az küzdjön önmaga, az utolsó percekig,
és igyekezzen talpon is maradni, amíg csak lehet,
s ne aszerint, ahogy a halálát mások tervezik.
Arra vágynak az emberek, ami az övéké nem lehet,
pénzre, szerelemre, s különféle kiváltságokra,
hiszen mindőjük más vonatra vett jegyet.
A sors vonata száguld, nem áll meg sok állomáson,
és éppen ezért, nincs sok kiszállási lehetőség,
az álmaik nem jutnak túl a látomáson.
Arra vágynak, amit a szívük rejt, mélyen, legbelül,
az eltitkolt érzéseik, érzelmeik, emésztik őket,
és bizony csak kevesek vágya teljesül.
A megszokás hatalma előbukkan minden alkalommal,
legyen az bármelyik ünnep, s bármilyen esemény,
azt meg kellene tölteni értelmes tartalommal.
A Szilveszter az egyik ilyen, látszólag vidámság, öröm,
a bulizás, s az önfeledt szórakozás napja és estéje,
amikor a valóság bizony vissza nem köszön.
Az önámítás éjszakáján megannyi fogadalom születik,
és megannyi álom, ígéret kering a világon szerte,
ám ezek kevés ideig táplálják a szívek tüzeit.
Másnaptól jön a drágulás, újabb adók, s újfajta terhek,
újabb hitelek, melyek visszafizetése kilátástalan,
jönnek az újabb csapdák és a mélyebb vermek.
Ám az emberek mulatnak, nem érdekli őket az igazság,
nem érzik, nem értik és érdektelen a számukra,
csakis egy számít, a ma esti, boldog vigasság.
A megszokás hatalma elhomályosítja a tudatot magát,
elvakítja a szemek látását és a fények ragyogását,
s így, csak kevesek hallják meg a túlélés szavát.
Elszállt ez az év is, elfújta a zord idők hideg szele,
a sors nem igazán kegyeskedett biz senkivel,
s az emberek szíve aggódással volt tele.
Mindenki érezte a saját gondját és a saját terheit,
önnön problémáját, s a reá háruló nyomást,
amelyek gyakorta lenullázták a terveit.
Nagyon sokaknak kellett megküzdeni az életben,
megvívni a csatáikat, magáért a létezésükért,
s ez mély nyomot hagyott a lelkekben.
Persze akadtak vidámabb napok, s boldog percek,
szeretettel teli időszakok, örömteli ölelések,
amelyekben az emberek békére leltek.
Ezekből azonban kevés volt, s olyan nagy a hiány,
annyira megfogyatkozott maga az értelem is,
s túlteng a világban a hitvány, a silány.
Elszállt ez az év is és sok jót a következő sem ígér,
a remény az, amely nélkül oly nehéz küzdeni,
s mely jó esetben, akár a halálig kísér.
Ha nem kellene ennünk, sokkal jobb lenne a sorsunk,
hisz nem menne el annyi pénzünk élelmiszerre,
s ezáltal jóval egyszerűbb lenne a dolgunk.
Nem töltenénk el annyi időt bevásárlással és főzéssel,
több maradna a hobbira, a kedvenc dolgainkra,
s nem lenne gondunk a hiánnyal, bőséggel.
Ha nem kellene ennünk, teljesen más lenne ez a világ,
nyugodtabban, békésebben élnénk a napjainkat,
és nem a túlélésről szólnának csak az imák.
Tavasz a télben, érzik ezt az állatok, a madarak,
már elkezdtek kizöldellni a mezők, a rétek,
s a jég sem tartja fogságban a halakat.
Tavasz a télben, csalóka, mint az emberek sora,
szeszélyes, kiismerhetetlen és olyan ingatag,
ám megváltozni nem igen fog, soha.
