Saját alkotásaim
Közeleg a tavasz, éled a természet, hóvirágok nyílnak,
sarjad a fű a mezőkön, nő a jácint, a tulipán,
és a nárciszok a szabadba hívnak.
Közeleg a tavasz, éled a természet és felragyog a Nap,
az emberek vidámabbak, a szeretet erősödik,
s még a remény is, újfent erőre kap.
Csipkerózsika álmából mikor ébred fel végre az ember,
s mikor döbben rá, hogy szükségtelennek tartják,
és a gonosz, sötét erőknek bizony nem kell?
Rájön-e a végső pillanat előtt, hogy kihasználták végig,
és most, hogy már gyorsan szabadulnának tőle,
a haláltusáját örömmel, mosolyogva nézik?
Csipkerózsika álmából mikor ébred fel ama alvó tudat,
az értelem vajon hogyan fejlődött ennyire vissza,
és miért nem képes megmutatni a kiutat?
Az embernél nincs kegyetlenebb faj és nem is lesz,
érdekből, s pénzért öl, háborúzik, gyilkol,
önnön céljaiért minden megtesz.
Élvezetből pusztít, rombol és elveszi mások javait,
irtja az állatokat, eltiporja a növényeket,
s elhallgattatja az igazak szavait.
Szórakozásból bántja a gyengéket, s az elesetteket,
önmagát túlértékeli és oly okosnak hiszi,
előidéz folyton új veszedelmeket.
Az embernél nincs kegyetlenebb faj, bizony nincs,
pedig van jó oldala is, szép álmokkal teli,
s él benne szeretet, ami valódi kincs.
Megannyi fájdalom perzseli a lelkeket egy életen át,
s megannyi csalódás gyötri és kínozza őket,
a legtöbbjük ebből kiutat nem is lát.
Megannyi fájdalom perzseli a lelkeket kíméletlenül,
sokszor reménytelenné téve az életet, magát,
s elpusztítva a jót, oly könyörtelenül.
Mikor felszámolja a hitvány a jót, vajh mit ér el vele,
önmaga pusztulását gyorsítja fel és idézi elő,
s a végén a keze, a semmivel lesz tele.
Hiába igyekszik kimosni a szennyesét, oly felesleges,
valódi énjét hiába fényezi, s láttatja kegyesnek,
nincs semmiféle tette, ami érdemleges.
Mikor felszámolja a hitvány a jót, maga pusztul bele,
s vele pusztul a kapzsisága, a zsugori mivolta,
és végezetül megeszi majd őt, a fene.
A szenvedésért megszületni nem egy öröm, nem áldás,
és nem rózsaszínű álmok beteljesülése sohasem,
épp ellenkezőleg, a nullává, a semmivé válás.
A szenvedésért megszületni nem egy öröm, biz veszély,
mivel aki megszületett, azonnal halálra ítéltetett,
és ettől nem is menti meg, semmiféle szeszély.
Mennyire el tud kopni az ember, sajnos mennyire,
egyre több mindene fáj, alig van, amije nem,
és a lakásától sem jut el már messzire.
Mennyire el tud kopni az ember, mennyit szenved,
egykori elméje sem ragyog, mint rég, de érzi,
az élet kegyetlen és kiutat nem enged.
Érzelmek kavarognak a tavaszias széllel a napfényben,
és róják az úttalan-utakat, az ismeretlen felé,
megvillannak, majd eltűnnek sebtében.
Érzelmek kavarognak a tavaszias széllel, s szép álmok,
szívből jövő vágyak, remények csatlakoznak,
és így együtt lejtenek, sejtelmes táncot.
Ragyog a reményt sejtető napfény, végre ragyog,
egyre kevesebb az éjszakai, hajnali fagy,
s ezt szeretik a kicsik és a nagyok.
Az állatvilág is sürög és kitakarítja a régi fészkét,
építi az újat, a szebbet, a biztonságosat,
s ebből mindőjük kiveszi a részét.
Ragyog a reményt sejtető napfény, kékebb az ég,
és kezdenek kizöldellni a rétek, a mezők,
az élet nem adja meg magát, még.
A ki nem mondott vágyak örökre emésztik a lelket,
folyamatosan képesek gyötörni és kínozni,
s békét az ember, miattuk nem lelhet.
A ki nem mondott vágyak sokszor semmivé válnak,
s bár folyamatosan reménnyel kecsegtetnek,
végül velünk együtt, a végtelenbe szállnak.
