Saját alkotásaim
A vég óráiban végre kezd tisztulni a kép,
sajnos kissé későn ébredt a tömeg, a nép.
Immár rabokként élnek, s nem szabadon,
fennakadtak a mérgező, hazug szavakon.
Eljátszották a lehetőséget, mikor az volt,
és elkéstek, amikor a végzet kürtje szólt.
A javaikat már elvették, családjuk nincs,
és számukra a levegővétel is nagy kincs.
A vég óráiban az élet az utolsókat rúgja,
és tanácsait a megmaradtak fülébe súgja.
Összefogás nélkül nem vár, csak a halál,
ám ki keményen küzd, új reményre talál.
A hazugságok korszakában alig marad értelem,
minden ledegradálódik, s értékét veszíti,
megváltozik valamennyi érzelem.
Egymás ellen fordulnak rengetegen, gyűlölnek,
megtagadják még önmagukat is sokszor,
s az ártatlanokat kiáltják bűnösnek.
Megsemmisül mindaz, ami valaha emberi volt,
eltűnnek országok, társadalmak és népek,
amikről egykoron sok történet szólt.
A hazugságok korszakában nincs semmi jóság,
s amíg naponta a gyilkos mérget szórják,
a tömegek bambán az útjukat róják.
Túlterhelten az emberek nem gondolkoznak,
energiáikat az ébren maradásra fordítják,
és sok másról nem is gondoskodnak.
Nem figyelnek arra sem, mi köröttük alakul,
hiszen jóhiszeműen elhisznek mindent,
s ragaszkodnak a múlthoz makacsul.
Fel sem fogják, a múltjuk nem térhet vissza,
eltűrnek bármit, bármilyen hazugságot,
s nem nyílik a zsebükben a bicska.
Sokuk képtelen megérteni, innen nincs kiút,
s hiába reménykednek, az életükre törnek,
akkor lesz vége, ha mindőjük kimúlt.
Túlterhelten az emberek sajna fejet hajtanak,
s miközben élő zombiként járják útjukat,
a háttérben a gyilkos tervek zajlanak.
Összeomló álomvilág, mely csak illúzió csupán,
s amely el tudta hitetni, hogy többre érdemes,
ám mégis elbukik, mert kiderült, puhány.
Nem képes harcolni önmagáért, elvérzik hamar,
és cserben hagy mindenkit, aki bízott benne,
bizony a sors fintora gúnyos, s fanyar.
A megszokás oly önhitté tette az emberek javát,
s megfeledkezve a szeretetről, az értelemről,
nem hallották meg az igazság szavát.
Nem vették észre, hogy besétálnak a csapdákba,
s eszeveszetten sietnek megfelelni mindig,
önként menetelve a halálnak karjába.
Összeomló álomvilág, melyet bekebelez a sötét,
lerombol mindent, ami valaha is értékes volt,
s a világra bocsátja az elmúlásnak ködét.
Csillagfényes éjszakán útjára indulnak a vágyak,
a régóta eltitkolt érzések feltörnek a mélyből,
s az álmok hátán az ismeretlenbe szállnak.
Ott keresnek valami fantáziadúsat, s valami újat,
elfeledve a sikertelenségeket, a kudarcokat,
és messzire hessegetve a keserédes múltat.
Csillagfényes éjszakán újra izzanak az érzelmek,
az érzékek finoman játszanak a lélek húrjain,
s mára aludni küldik a megfáradt értelmet.
Megy az esti mese, a maci a szépről beszél,
egy gyönyörű vidékről, hol finom a kenyér.
Egy olyan tájról, hol békében élnek a népek,
ahol szeretik egymást és soha nem is félnek.
Arrafelé mindig van étel és mindig van ital,
állandóan ragyog a Nap, ismeretlen a vihar.
Öregek, fiatalok megférnek egymás mellett,
s egyetlen falatért még küzdeni nem kellett.
Megy az esti mese, s a múlt egy a jelennel,
könnyen megküzdhet bárki a lelki sebekkel.
A maci eperre, málnára és szederre vágyik,
a fantáziája mindenkivel jótékonyan játszik.
Hová tűnt a régi, szép, s megszokott világ,
ahol volt létbiztonság, voltak jó dolgok,
és még voltak értelmes viták?
Hova lett a szeretet, s hova tűnt a becsület,
hol marad a tisztelet, az igazmondás,
és hol marad az őszinte hevület?
Hol van az igaz barátság, s az ölelő család,
a közös öröm, a félelem nélküli napok,
a hatalom, mely hallja a nép szavát?
Hova lett egymás segítése és az emberség,
a meghitt percek, s a pihentető álmok,
az egykoron sokat érő kedvesség?
Hová tűnt a lelkiismeret és mi lett velünk,
hogy tehettek minket rettegő senkivé,
s mindezek után hol a helyünk?
Milliárdnyi fűszál hajladozik a reggeli szélben,
s fürdik a harmatban, hogy frissebb legyen,
majd azután melegszik a napfényben.
Ez természetes, évezredek óta ez az élet rendje,
a folyamatosság, akár a változás, végtelen,
s a füvek susognak az éjszakai csendbe.
Mindőjük piciként kezdi és nagyként folytatja,
átéli az évszakokat, az időjárás szélsőségeit,
az idő kerekét nem mindig a jó forgatja.
Mostanság dübörög a talaj, igen rossz közeleg,
kiforgatják valamennyiüket az anyaföldből,
s kitépődnek az egészséges gyökerek.
Milliárdnyi fűszál az életéért reszket immáron,
s ha irtásuk ilyen bősz ütemben folytatódik,
emlékük sem fog maradni ezen a világon.
Véget nem érő mese megy a tévék műsorán,
a tömegek szájtátva nézik, s csodálják,
bár akad, aki gondolkozik tétován.
A látottakat újra és újra vetítik, hogy hasson,
ne legyen olyan, aki ezen gondolkodna,
s ihletet másra soha ne is kapjon.
Ezen mesék elvonják az igazról a figyelmet,
s miközben az emberek álmatagon ülnek,
ők a háttérből erősen figyelnek.
Véget nem érő mese zajlik az egész világon,
s amíg a kitalált történetek elkábítanak,
nem lesz senki, ki valamit csináljon.
Állandósult félelemmel manipulálnak a sötét erők,
a folytonos rettegés által mindent irányíthatnak,
legyőzve valamennyi jó és tisztességes erőt.
Megkeserítik a mindennapokat, s az összes percet,
megfojtják az igazságnak a legkisebb csíráját is,
s bármi áron véghezviszik a gonosz tervet.
Elveszik az emberek tartalékait, erkölcsit, anyagit,
manipulálnak hazugsággal, s gyilkos mérgekkel,
megszerzik az élők és az elhunytak javait.
Egymás ellen fordítanak és cenzúrázzák az életet,
nem kímélnek sem felnőttet, sem pici babákat,
s kioltják a szemekben ragyogó fényeket.
Állandósult félelemmel nyomorítják meg a lelket,
s amíg könyörtelen és kegyetlen uralmuk tart,
nyugalmat senki, a temetőben sem lelhet.
