versek Archívum - 154 / 235 oldal

A láthatatlan gyilkosok

A láthatatlan gyilkosok röhögnek a markukba,

immár dörzsölik a reszketeg, öreg kezeiket,

s a bennük lévő gonosz kiül az arcukra.

A kezükben érzik a világot, amely nekik kijár,

a közelükben az éj sötétje örökre megmarad,

s a forróság idején is havas eső szitál.

Amerre járnak, a nyomaikban pusztulás, halál,

elhervad a fű, lehullanak a levelek a fákról,

s számukra még az égbolt sem határ.

Nem kímélnek senkit és semmit, kegyetlenek,

s miközben elpusztítanak minden életet,

azt hiszik, hogy istenként teremtenek.

A láthatatlan gyilkosok csakis a fénytől félnek,

hiszen ha napvilágra kerülnének a tetteik,

hamar érnének gyászos, s csúnya véget.

Szabad szelek szárnyán

Szabad szelek szárnyán szállva vidám az élet,

s szabadon szökellve a virágos mezőkön,

igazi nyugalmat talál minden lélek.

Széles e világon, sok a szemet megragadó táj,

dombok, hegyek és völgyek békés vidékén,

a szív repes, ilyenkor semmi sem fáj.

Szabad szelek szárnyán útra kelnek a vágyak,

érzések hevülnek és érzelmek szikráznak,

reményt adva sok-sok titkos vágynak.

Közeledik

Közeledik a nagy tóban a halak végzete,

amelyben születtek, élték az életüket,

s melyről szólt igen sok népmese.

Ez idáig szépen növekedtek, s fejlődtek,

biztonságban voltak hosszú évekig,

lent, semmi elől el nem rejtőztek.

Mostanra azonban szemet vetettek rájuk,

kapzsi halászok a kifogásukra várnak,

egy halak nélküli tó lett az álmuk.

Közeledik a lehalászás, s a hálók készen,

nem lesz kegyelem semmiféle halnak,

írmagjuk sem marad a tavi térben.

Madárcsicsergés

Madárcsicsergés hajnalban, este és reggel,

igazi nyugalmat sugall, békét, szeretetet,

s kellemesebben szól, mint a vekker.

Messze viszi a szél a kis madarak hangját,

s változatos dallamok kelnek versenyre,

ezzel szebbé téve az emberek napját.

Madárcsicsergés a természet kedves része,

behozza az életet, s a reményt a városba,

így száműzve a sötétséget a fénybe.

Ha újraélhetnénk

Ha újraélhetnénk a boldog órákat, s perceket,

a feledhetetlen pillanatokat, történéseket,

biz csökkenthetnénk a lelki terheket.

Dobogna a szívünk és felpezsdülne a vérünk,

ismét örömteli érzések éledhetnének újjá,

talán az elképzeltnél többet is érünk.

Annyi mindent gondolhatnánk ezután újfent,

belefoghatnánk más, reményteli dolgokba,

s nem hinnénk, ez mindenen túlment.

Ha újraélhetnénk azt, amit annyira imádtunk,

s megmerítkezhetnénk az igaz szeretetben,

azonnal szebbé válhatna a világunk.

Mi minden rejlik belül

Mi minden rejlik belül, a lelkünk legmélyén,

ezt bizony majdnem lehetetlen megfejteni,

s ezért elbukunk majd az utunk legvégén.

Megannyi szeretet, szerelem, s titkos vágyak,

elképzelt, de meg mégsem valósult tettek,

velünk mind az örökkévalóba szállnak.

Kihagyott lehetőségek és forrón izzó percek,

a számtalan csalódás, fájdalmak, s bánat,

a semmivé váló, egykori szép tervek.

A néma megbánás, a ki nem mondott szavak,

a megjátszott sértődöttség, s a duzzogás,

a ki nem használt, könnyed nyarak.

Mi minden rejlik belül, magunk sem tudjuk,

és sokszor még önmagunkat is meglepjük,

miközben álmainkat börtönbe csukjuk.

Mielőtt végleg elmegyünk

Mielőtt végleg elmegyünk, elmerengünk a tetteinken,

feldereng előttünk a múlt, s a szép emlékek sora,

amelyek örök nyomot hagytak a lelkeinkben.

Felidéződnek a gyermekkor játékos évei, a vidámság,

mikor felhőtlenül lehetett játszani, gondok nélkül,

s még véletlenül sem bukkant fel a sivárság.

Jöttek az iskolás évek, majd átléptünk a felnőtt korba,

kezdtük belátni, hogy nem minden van aranyból,

mégis be kellett állni a hosszú, s tömött sorba.

Érzelmeink hullámvasútként emelkedtek, s zuhantak,

a hormonok működtek és elért minket a szerelem,

ahol egyszerűen nem maradt hely a tudatnak.

Telt-múlt az idő, s energiánkat lekötötte a sok munka,

kezdtünk már mindenbe belefáradni, elegünk lett,

ráébredtünk, ez lesz mindőnknek a jussa.

Mielőtt végleg elmegyünk, végigsimítjuk az arcunkat,

s néma könnycseppek indulnak hosszú útjukra,

miközben megvívjuk az utolsó harcunkat.

Tompító hőség

Tompító hőség kínozza az ember testét, lelkét,

próbára teszi a türelmét és a kitartását,

keresztülhúzva számtalan tervét.

Elveszi az erőt is, amely fokozatosan kimerül,

leizzaszt, s gondolkodás képtelenné tesz,

amíg végül a szenvedő kiterül.

Tompító hőség, mely égető és igen kegyetlen,

nincs lelke, nem lehet soha számonkérni,

ám nem ez a gond az egyetlen.

Vajon melyik faj az?

Vajon melyik faj az, amelyik érdekből gyilkol,

önző, kapzsi, irigy és sokszor rosszindulatú,

mely a fajtársai elől annyi minden titkol?

Amely bármit megtesz a hatalomért, a pénzért,

igen sokat hazudik önnön érdekei szerint,

s feláldoz tömegeket egy aljas célért?

Sokszor kegyetlen, gonosz, elbánik másokkal,

megtéveszt, elámít, eltiporja a többi lényt,

s biza hamar leszámol az álmokkal?

Amely igaz szeretetre vágyik, őszinte örömre,

mely békében is meg tudna lenni a világgal,

s ilyetén nyugalomban élhetne örökre?

Vajon melyik az a faj, mely mindezekre képes,

mely szeretné legyőzni a sorsot, a végzetet,

azonban az idő a számára is véges?

Az élet nagy része szenvedés

Az élet nagy része szenvedés, s kevés az öröm,

ha az emberiség nem ébred fel sürgősen,

itt nem marad majd kő a kövön.

Amíg él valaki, addig számtalan küzdelmet vív,

megannyi sorscsapást szenved el, s kínokat,

a sors azonban új küzdelemre hív.

Az egész lét örökös és vég nélküli harcok sora,

aki nem akar, vagy nem tud kiállni magáért,

attól a remény esélye is elszáll tova.

A szeretet sokat segíthet a bajban, vész esetén,

összetarthat, megerősítheti a kapcsolatokat,

s átlendíthet a szörnyű napok nehezén.

Az élet nagy része szenvedés, fájdalom, bánat,

az érzések, s érzelmek háborgó tengerében,

az emberi sajgó lelke még mire várhat?

h	K	s	c	p	s	v
	1	2	3	4	5	6
7	8	9	10	11	12	13
14	15	16	17	18	19	20
21	22	23	24	25	26	27
28	29	30