Saját alkotásaim
Szellemi sugallat suhan szellőként a semmibe,
s szomorúan szánakozva szerteárad sérülten,
és szívszaggató sírása sosem hat senkire.
Szertefolyik, s szétporlik, sebeket szakítva fel,
és próbálja semmivé tenni a sebezhetőséget,
summázza, eme sebekre sosem lesz szer.
Szellemi sugallat szárnyal és szégyelli szavait,
sajnálja, hogy szánalmassága semmirevaló,
s hogy szétrombolja szeretteinek javait.
A szívben rejtőző érzelmek figyelnek és várnak,
olykor türelemmel, máskor pedig feszülten,
de mind a kitörés lehetőségére vágynak.
Eleget voltak már bezárva, nagy bent a zűrzavar,
lassan felőrlődnek a terhektől, s csatát vívnak,
előkerül a furfang, netán a csűr-csavar.
Hamarosan felizzanak és nem bírnak magukkal,
nem mehet ez így tovább, túlontúl fárasztó,
a nyíltság az, mi leszámolhat a bajukkal.
A szívben rejtőző érzelmek feltörnek a mélyből,
s megmutatják az igazi mivoltukat, énjüket,
hiszen bőven kijár nekik is a fényből.
Az oktondi pockok nem az eszükről híresek,
igen könnyedén félrevezethetőek mind,
s egész nap csak bámulják a híreket.
A szemük is kiguvad attól, amit ott hallanak,
és szentül hiszik, hogy mindez biz igaz,
éppen ezért nyugton nem alszanak.
Rettegnek éjjel, s nappal, egész életük során,
vacogva nyitják ki a szemeiket is reggel,
s megszólalni sem mernek ezek okán.
Lassan az élelmükről is lemondanak gyáván,
mivel a félelemtől le vannak dermedve,
jobban öl ez, mint egy sima járvány.
Az utódaikat sem védik foggal és körömmel,
s amikor egy héja lesújt a kicsinyeikre,
azt csupán nézik, rideg közönnyel.
Az oktondi pockok népe gyérül ám gyorsan,
s egyikük a másik után leheli ki a lelkét,
mind eltávoznak a semmibe, sorban.
A kacsák tavánál mindennap a beetetés folyik,
biz tömik is magukba a bedobált táplálékot,
és néha kapnak a táphoz egy kis csokit.
Ámbár az éppenséggel nem a begyeikbe való,
azonban hozzászoktak ehhez a műkajához,
s alig várják, hogy arra járjon egy hajó.
A hajóról sötét ruhás alakok lapátolják a tápot,
és a tenyerüket dörzsölve röhögnek rajtuk,
s kihasználják a sok szelíd kacsa álmot.
A rucanép pedig sajnos belefúl ebbe a csaliba,
és miután degeszre tömték már begyeiket,
megindul majd alattuk a pusztító lavina.
A kacsák tavánál kezdődik a levadászás ideje,
és a hiszékeny madarak nem fogják fel ezt,
mire menekülnének, lesújt a halál hidege.
Felragyogott a Nap, s a fák ágai rügybe borulnak,
vidám madárének hallatszik kint a szabadban,
s a viharfelhők ma a messzeségbe vonulnak.
Apró virágok bontják ki a szirmaikat és virulnak,
varászlatos illatuk messze száll a szellők hátán,
s a szerelmes párok egymáshoz simulnak.
Ez a nap különleges és ezt minden nő tudja, érzi,
hevesebben dobban a szívük, s elképzelik azt,
milyen is lehet örök boldogságban élni.
Egy olyan világban, ahol a kedvesség nem ritka,
és a figyelmesség nem különleges kiváltság,
a szeretet pedig őszinte, igazi, s tiszta.
Hol az elismerés természetes, a sok munka után,
s hol az érzelmek valódiak, a vágyak tüzesek,
és nem maradnak hamis álmok csupán.
Felragyogott a Nap és fénye beragyogja az eget,
apró gyémántként csillog a harmatcseppeken,
a Nőnap most igazán különleges lehet.
Lepereg a homokóra és elsuhannak az évek,
az életünk folyamában nyomot hagynak,
egyszer rosszat, máskor szépet.
Az idő nem kegyelmez és nem áll meg soha,
annyian próbálták már legalább lassítani,
ám nem sikerült, s száguldott tova.
Nem lehet megvásárolni, emiatt olyan drága,
s uralni sem sikerült még senkinek sem,
az ember lelke erre hiába is vágyna.
Lepereg a homokóra, s visszautat nem enged,
nem mérlegel, lélektelenül teszi a dolgát,
és nem érzi át, ha valaki szenved.
Egy kellemes nap, mindenféle rossz nélkül,
finom étkek és italok mellett beszélgetve,
igazi szeretet, s boldog harmónia épül.
A gondokat, s bajokat feledve, békés a világ,
nem érződnek a komoly problémák terhei,
eltűnik a viszály és meghittek a viták.
Nem hat az aljas ármány, az uszítás mocska,
s nem utálják egymást az emberek folyton,
nem szorul el a félelemtől senki torka.
Egy kellemes nap mennyi szépet, jót teremt,
felvidulhat általa a legkomorabb pillanat,
és bearanyozhatja eme sötét jelent.
Az álmok tengerén ringatózik egy sodródó hajó,
a kabinjai, s a raktárai vágyakozásokkal teltek,
utasai között akad öreg, fiatal, apó és anyó.
Minden lélek keresi a békét, s a szeretet világát,
a megnyugvást, az elismerést, az őszinteséget,
és kutatja a sorsa kiszámíthatatlan irányát.
Reménykednek, hogy egyszer kikötnek valahol,
egy szigeten, ahol mindig ragyog a Nap fénye,
s ahol a szerelmes szívek dobbanása zakatol.
Egy olyan helyen mindig tiszta és friss a levegő,
senki nem bánt senkit, nincsenek problémák,
s ott bizony örökre üres marad a temető.
Az álmok tengerén hullámokat vetnek a sóhajok,
s a hajó vitorláit dagasztja a jó szándék szele,
a végtelenbe tartanak az évek, a hónapok.
Ármányos cselszövés uralja a napokat, s éjeket,
és elkábítja az elmét, megzavarja a tudatot,
meghamisítva a valódi, igaz tényeket.
Az emberek előtt ügyes manipulációk zajlanak,
és a média szennye terjeszti a hamisságokat,
s a nézők igazat biza keveset hallanak.
Megosztottság bűze terjeng, a félelem szárnyal,
dermesztő rettegés ijeszti halálra a népeket,
és leszámol az értelemmel, a vággyal.
Ármányos cselszövés rabláncán szenved az élet,
s gúzsba kötve próbál levegő után kapkodni,
érzi, a léte nem érhet ily ocsmány véget.
Az elnyomottak sikolya messze száll a sötétben,
és félelmetesen hangzik, mint a lidércek dala,
könnyen rettegést keltve a lelkek körében.
Éles hangjukat elnyeli a bűzlő, süppedő mocsár,
amelynek sötét és feneketlen mélye halálos,
s mely egyetlen élőlénnyel sem cimborál.
Folyvást fortyog a feltörő gázok gyilkos elegye,
és mindazok, akik bármily okból beleléptek,
meglátták, milyen a halál útjának az eleje.
Az elnyomottak sikolya addig meg nem szűnik,
amíg az elnyomók gonoszsága, s kapzsisága,
ebből a világból, véglegesen el nem tűnik.
