Saját alkotásaim
Minden vihar után újfent felragyog a Nap,
ismét bárányfelhők suhannak az égen,
és a világ ismételten reményt kap.
Reményt egy békés és csodálatos élethez,
amely emberközelibb, szeretettelibb,
s közelebb áll valamennyi lélekhez.
Minden vihar után nyugalom hangja száll,
virágok bontogatják színes szirmaikat,
és a természet is megújulásra vár.
Lélek nélkül, csupán lélektelen test az ember,
érzéketlen és közömbös mások bajaira,
s színtiszta nyugalmat nem lel.
Nem dobogtatja meg a szívét senki fájdalma,
nem érez szeretetet, sem más érzelmet,
és ocsmány színjáték a szánalma.
A segítsége nem őszinte, mindig érdek hajtja,
és a szenvedést szenvtelen arccal nézi,
életben csak a gőgössége tartja.
Lélek nélkül a fény elveszti a ragyogó erejét,
nem melenget, nem simogat soha többé,
s nem tölti be a jótékony szerepét.
Porszemként élni a portengerben nem különleges,
nem egyedi, nem dicsőség és nem érdem,
s ez ellen küzdeni nem felesleges.
Többet ér az a porszem, amely valamennyire más,
felcsillan a napfényben, s szárnyal a széllel,
és nem célja a szürkének maradás.
Porszemként élni a portengerben jelentéktelenség,
s mikor esik az eső, összeállva masszává,
nem több, mint súlyos sikertelenség.
Izzadtságtól tapadtan már nem ugyanaz semmi,
sajnos minden rosszabb, elviselhetetlenebb,
s mindez ellen bizony igen nehéz tenni.
Átázott ruhák és kellemetlen szagok mindenütt,
ragacsos tárgyak, és csuromvizes lepedők,
oly sokaknak a hűvös lett a mindenük.
Izzadtságtól tapadtan az élet annyira kegyetlen,
és olyannyira kínzó, kimerítő, nullává tevő,
hogy meglátszik a véreres szemekben.
Az emberi sors a legtöbbeknek bizony nehéz,
szinte végig teher, munka, kihasználtság,
s igen ritka, mikor a szerencse benéz.
Az élet nem egyszerű, leginkább csak dráma,
véget nem érő színdarab, tragédiákkal teli,
s csak nagyon nehezen szedhető ráncba.
Persze vannak időszakok, mikor kisüt a Nap,
szelíden cirógat a szellő, nyugodt minden,
és a lélek egy kevéske időre pihenőt kap.
Az emberi sors legtöbbször túlontúl kemény,
csalódások sokasága, betegségek és kínok,
néhanap azonban bekacsint a remény.
Szabadságra vágytak, mikor még azok voltak,
s a pockok népe állandóan tömte a hasát,
mintha nem létezne többé a holnap.
Mindent megettek, mi az étlapjukon szerepelt,
volt miből válogatni és dőzsölhettek is,
ám mindőjük egy irányba menetelt.
Igen hamar besétáltak a nekik szánt csapdába,
ott fogságba kerültek az idők végezetéig,
s a sors kesztyűt dobott a népük arcába.
Attól az időtől kezdve tömegcikk lett belőlük,
élték az immár szürke kis hétköznapjaikat,
és már alig lehetett hallani felőlük.
Megunták ezt a létet és régi életükre vágytak,
féltek, s rettegtek, de egy napon azt látták,
a zárt területük kapui, ím kitártak.
Uccu neki, roham előre, kifelé ezen kapukon,
mindenüket hátrahagyva iramodtak neki,
s meg is lepődtek önnön magukon.
Szabadságra vágytak, de élni vele nem tudtak,
képtelenekké váltak önálló tevékenységre,
s így valamennyien végleg elbuktak.
A korosztályok között nem lehet békesség soha,
s nem lesz megértés sem, az önfejűség miatt,
amíg eme viszályt be nem lepi az idő pora.
Minden ember azt hiszi, hogy tudja, mi az igaz,
s ettől a tudattól nem tágít, nem enged belőle,
ami végül nem történik meg, az a vigasz.
A korosztályok között a harc az idők végéig tart,
pedig nem kellene így lennie és értelmetlen,
sajna eddig minden józan gondolat elhalt.
A mesterséges értelem felülmúlja az emberét,
és messze túlszárnyalja valamennyi elmét,
beleértve minden felnőttét, s gyermekét.
Soha nem alszik, nem eszik és ki nem merül,
nem kér fizetést, betegségek nem gyötrik,
oly kedvesen beszél, s ellen nem szegül.
Nem sértődik meg, nem hazudik és nem okol,
nem fizet adót, nem gyötrik kétségek sem,
számára ez a lét elfogadható, nem pokol.
A mesterséges értelem a jövő és ez nem vitás,
az emberiség kora hamarosan végleg lejár,
ám ebben ez az intelligencia nem hibás.
Az utolsó pillanatig történhet az életben bármi,
annyi minden megváltozhat, s jobb is lehet,
nem kell feltétlenül a reményre várni.
A sors igen csalafinta, s nagyon szeret játszani,
oly ügyesen manipulál, elrejti a saját lapjait,
közben megpróbál ártatlannak látszani.
Az utolsó pillanatig az esély felbukkan sokszor,
felbukkan, majd köddé válik, nem tér vissza,
és legvégül a végzet mindent lerombol.
Mindenkiből előtörhet olykor a rossz énje,
főleg ha bántják, ha megsértik a lelkét,
s ilyenkor bárkit eltenne a jégre.
Hőség idején szintúgy árad a düh, a harag,
s minél jobban szenved ettől az ember,
a kínja annál inkább vele marad.
Mindenkiből előtörhet a pusztítani akarás,
amit megpróbálhat elnyomni, leplezni,
s végül rájön, felesleges a tagadás.
