Balgán bégető birkák bandukolnak búval bélelve,
borzonganak, s bizonytalanok benső bajaikkal,
bizony beijednek, bégessenek bármerre.

Saját alkotásaim
Balgán bégető birkák bandukolnak búval bélelve,
borzonganak, s bizonytalanok benső bajaikkal,
bizony beijednek, bégessenek bármerre.

Mindenki másként dolgozza fel a veszteséget,
van, aki könnyebben, más megszenvedve,
s ez megpróbál minden nemzedéket.
A sors igen sokszor állít csapdát az ember elé,
nagyon sok akadállyal keseríti az életet,
s úgy terelget a végső cél felé.
Közben elbizonytalanít, megtréfál, arcul csap,
tönkretesz, felvidít, letaszít a mélybe,
s kiderül, ki e világban él, csak rab.
Mindenki másként küzd meg önnön árnyaival,
és másképpen éli meg a mindennapjait is,
ám sokszor nem bír a saját vágyaival.

Testek tömege, tömegesen tömörülve, s tehetetlenül,
tikkadtan, tébolyultan, túlterhelten és tétován,
titokzatos tévutakra térnek, temetetlenül.

Az idő kapuján átlépve vajon mi várhat még reánk,
erről bizony még senkinek sincsen fogalma,
s nem tudhatjuk mi zúdulhat miránk.
Mikor kinyílik az a kapu, kinyílik egy másik világ,
egy ismeretlen, egy rejtélyes, egy félelmetes,
s ott nem fogadhatóak el többé hibák.
Az idő kapuján átlépve mi sem leszünk önmagunk,
ám a végtelen, a csillagok, s a galaxisok útján,
tiszta lélekkel mindannyian túljutunk.

Édesden alusszák álmukat a szeplőtelen lelkek,
álmodnak mindenféle szépről, csodákról,
s reggelente újfent kihívásokra lelnek.
Velük kel a Nap és boldogan néz szerte-széjjel,
vidáman mosolyogva játszik a felhőkkel,
tudva, a Hold is így járja az útját éjjel.
Ébredezik a Remény, s törölgeti fáradt szemeit,
igyekszik talpra állni a sok-sok alvás után,
és begyógyítani eddig szerzett sebeit.
Az Esély is ásítozik és ezalatt a tetteire gondol,
hányszor, de hányszor segített másoknak,
nem egyszer, nem kétszer, sokszor.
Édesden alusszák álmukat, kiknek igaz a lelke,
akiknek a becsülete tiszta, mint a fehér hó,
s kik nincsenek önmaguktól eltelve.

Minden perccel egyre rövidebb lesz az életünk,
egy jó ideig ez nem számít, s nem zavaró,
ám később már a végtől félhetünk.
Gyorsabban suhan az idő, az érzékeink szerint,
és semmi nem működik úgy, mint valaha,
egy fiatal persze erre csak legyint.
A Nap vigasztal és sok-sok felhő reánk kacsint,
virágok illata igyekszik elvonni a figyelmet,
s mindez, az érzékenyünkre tapint.
Minden perccel messzebb szállnak az álmaink,
és kezd elmúlni az egykori csodás varázs is,
végül elköszönnek tőlünk a vágyaink.

A szívek rejtekén megannyi vágy alussza álmát,
a legtöbbjük soha nem fog előbukkanni,
és nem is bontogatja a szárnyát.
Nem repülnek a szellőkkel, s nem szállnak tova,
kihagyják a Nap ragyogását a kék égen,
és nem mosolyognak fel soha.
A szívek rejtekén ezernyi titkot őriz meg az idő,
odabent várnak halkan, a széltől is óva,
s remélik, nekik dolgozik a jövő.

Már alig vonszolja magát a szerencsétlen ember,
mindene fáj, folyamatosan kínok gyötrik,
s békességet, nyugalmat nem lel.
Életben maradnia sem könnyű, hiszen elég idős,
és mégsem szabadulhat, halálig dolgozik,
mert a világban az igazság erős.
Muszáj addig küzdenie, amíg képes talpra állni,
míg a szemeit véglegesen le nem hunyja,
s jól tudja, jót sosem szabad várni.
Már alig vonszolja magát, fogytán egykori ereje,
ám még így sem engedik visszavonulni,
s végül reá zárul a koporsó fedele.

Egy temető a világ, a lelkek sötét temetője,
amely fogva tart és nem enged el soha,
s végül elfogy mindenki levegője.
Magába temet jót, szépet, álmot és vágyat,
esélyt, reményt, szeretetet, nyugalmat,
békességet, a létnek fordítva hátat.
Egy temető a világ, mely fogva tart örökre,
nincs kiút és lehetetlen a menekvés is,
így semmi ok nem lehet az örömre.

Minden jó véget ér és sajnos túlontúl hamar,
sokkalta hamarabb, mint bármily rossz,
a jóval a sors szűkmarkú, fukar.
Legtöbbször szinte észrevétlenül suhan tova,
s úgy száguld el a pillanatok szárnyain,
mint a mesékben a táltosok lova.
Minden jó véget ér, mintha nem is lett volna,
csupán szép álomként őrzi az emlékezet,
s nem érzi, hogy e világról szólna.
