Túlterhelten

Túlterhelten az emberek nem gondolkoznak,

energiáikat az ébren maradásra fordítják,

és sok másról nem is gondoskodnak.

 

Nem figyelnek arra sem, mi köröttük alakul,

hiszen jóhiszeműen elhisznek mindent,

s ragaszkodnak a múlthoz makacsul.

 

Fel sem fogják, a múltjuk nem térhet vissza,

eltűrnek bármit, bármilyen hazugságot,

s nem nyílik a zsebükben a bicska.

 

Sokuk képtelen megérteni, innen nincs kiút,

s hiába reménykednek, az életükre törnek,

akkor lesz vége, ha mindőjük kimúlt.

 

Túlterhelten az emberek sajna fejet hajtanak,

s miközben élő zombiként járják útjukat,

a háttérben a gyilkos tervek zajlanak.

Összeomló álomvilág

Összeomló álomvilág, mely csak illúzió csupán,

s amely el tudta hitetni, hogy többre érdemes,

ám mégis elbukik, mert kiderült, puhány.

 

Nem képes harcolni önmagáért, elvérzik hamar,

és cserben hagy mindenkit, aki bízott benne,

bizony a sors fintora gúnyos, s fanyar.

 

A megszokás oly önhitté tette az emberek javát,

s megfeledkezve a szeretetről, az értelemről,

nem hallották meg az igazság szavát.

 

Nem vették észre, hogy besétálnak a csapdákba,

s eszeveszetten sietnek megfelelni mindig,

önként menetelve a halálnak karjába.

 

Összeomló álomvilág, melyet bekebelez a sötét,

lerombol mindent, ami valaha is értékes volt,

s a világra bocsátja az elmúlásnak ködét.

Csillagfényes éjszakán

Csillagfényes éjszakán útjára indulnak a vágyak,

a régóta eltitkolt érzések feltörnek a mélyből,

s az álmok hátán az ismeretlenbe szállnak.

 

Ott keresnek valami fantáziadúsat, s valami újat,

elfeledve a sikertelenségeket, a kudarcokat,

és messzire hessegetve a keserédes múltat.

 

Csillagfényes éjszakán újra izzanak az érzelmek,

az érzékek finoman játszanak a lélek húrjain,

s mára aludni küldik a megfáradt értelmet.

Megy az esti mese

Megy az esti mese, a maci a szépről beszél,

egy gyönyörű vidékről, hol finom a kenyér.

Egy olyan tájról, hol békében élnek a népek,

ahol szeretik egymást és soha nem is félnek.

 

Arrafelé mindig van étel és mindig van ital,

állandóan ragyog a Nap, ismeretlen a vihar.

Öregek, fiatalok megférnek egymás mellett,

s egyetlen falatért még küzdeni nem kellett.

 

Megy az esti mese, s a múlt egy a jelennel,

könnyen megküzdhet bárki a lelki sebekkel.

A maci eperre, málnára és szederre vágyik,

a fantáziája mindenkivel jótékonyan játszik.

Hová tűnt?

Hová tűnt a régi, szép, s megszokott világ,

ahol volt létbiztonság, voltak jó dolgok,

és még voltak értelmes viták?

 

Hova lett a szeretet, s hova tűnt a becsület,

hol marad a tisztelet, az igazmondás,

és hol marad az őszinte hevület?

 

Hol van az igaz barátság, s az ölelő család,

a közös öröm, a félelem nélküli napok,

a hatalom, mely hallja a nép szavát?

 

Hova lett egymás segítése és az emberség,

a meghitt percek, s a pihentető álmok,

az egykoron sokat érő kedvesség?

 

Hová tűnt a lelkiismeret és mi lett velünk,

hogy tehettek minket rettegő senkivé,

s mindezek után hol a helyünk?

Milliárdnyi fűszál

Milliárdnyi fűszál hajladozik a reggeli szélben,

s fürdik a harmatban, hogy frissebb legyen,

majd azután melegszik a napfényben.

 

Ez természetes, évezredek óta ez az élet rendje,

a folyamatosság, akár a változás, végtelen,

s a füvek susognak az éjszakai csendbe.

 

Mindőjük piciként kezdi és nagyként folytatja,

átéli az évszakokat, az időjárás szélsőségeit,

az idő kerekét nem mindig a jó forgatja.

 

Mostanság dübörög a talaj, igen rossz közeleg,

kiforgatják valamennyiüket az anyaföldből,

s kitépődnek az egészséges gyökerek.

 

Milliárdnyi fűszál az életéért reszket immáron,

s ha irtásuk ilyen bősz ütemben folytatódik,

emlékük sem fog maradni ezen a világon.

Véget nem érő mese

Véget nem érő mese megy a tévék műsorán,

a tömegek szájtátva nézik, s csodálják,

bár akad, aki gondolkozik tétován.

 

A látottakat újra és újra vetítik, hogy hasson,

ne legyen olyan, aki ezen gondolkodna,

s ihletet másra soha ne is kapjon.

 

Ezen mesék elvonják az igazról a figyelmet,

s miközben az emberek álmatagon ülnek,

ők a háttérből erősen figyelnek.

 

Véget nem érő mese zajlik az egész világon,

s amíg a kitalált történetek elkábítanak,

nem lesz senki, ki valamit csináljon.

Állandósult félelemmel

Állandósult félelemmel manipulálnak a sötét erők,

a folytonos rettegés által mindent irányíthatnak,

legyőzve valamennyi jó és tisztességes erőt.

 

Megkeserítik a mindennapokat, s az összes percet,

megfojtják az igazságnak a legkisebb csíráját is,

s bármi áron véghezviszik a gonosz tervet.

 

Elveszik az emberek tartalékait, erkölcsit, anyagit,

manipulálnak hazugsággal, s gyilkos mérgekkel,

megszerzik az élők és az elhunytak javait.

 

Egymás ellen fordítanak és cenzúrázzák az életet,

nem kímélnek sem felnőttet, sem pici babákat,

s kioltják a szemekben ragyogó fényeket.

 

Állandósult félelemmel nyomorítják meg a lelket,

s amíg könyörtelen és kegyetlen uralmuk tart,

nyugalmat senki, a temetőben sem lelhet.

A lekaszált rét

A lekaszált rét egykoron virágzó mező volt,

és minden tagja békességben tudott élni,

hisz e hely a valódi nyugalomról szólt.

 

A vidéket ellepték a tarka, s csodás virágok,

pazar látványuk kedveltté tette a területet,

a létükkel csodássá tették a világot.

 

Szívesen repültek arra a madarak, a méhek,

és a kisebb állatok is visszatértek sokszor,

s tudták, ott igazi közösségben élnek.

 

Azonban nem tartott sokáig az idilli állapot,

sötét viharok mérgező szennye hullott alá,

s nem kímélt sem növényt, sem állatot.

 

A lekaszált rét manapság csupán egy emlék,

emléke az egykori, szép, s vidám létnek,

amely természetesnek tűnt nemrég.

A sötét mágus

A sötét mágus ügyesen varázsol a kezével,

s miközben szinte belelát a lelkekbe,

mindent végigmér a szemével.

 

Végigmér és mérlegel, fürkészi az arcokat,

látja, hogy mennyire átélik a látványt,

még van trükk, amit nekik tartogat.

 

A trükk, mellyel eltüntet mindent a színről,

s nem marad majd a nézőtéren senki,

ezt a mutatványt szereti szívből.

 

A sötét mágus hipnotizálni tud a szavakkal,

s miután valamennyien hisznek neki,

senki nem fordul hozzá panasszal.