Szépség

Pirkad. Napfény simogatja a tájat,

felébresztve a sok álombéli vágyat.

A Szépség lassan kinyitja a szemeit,

naponta bőven osztogatja a kegyeit.



Első dolga, hogy a tükörbe nézzen,

nem vehető meg bármiféle pénzen.

Hozzá bizony egy nagy vagyon kell,

eredményt még lehet akkor sem lel.



Kisimult az arca, a vonalai szépek,

mosolya ragyogó és a fogai is épek.

Vonzó, vágykeltő, s kurvásan kacér,

nem érdekli az, házas-e, vagy facér.



Öntelten és hiúan ajnároztatja magát,

mindennap a strandon sütteti a hasát.

Elvárja a rajongást, a szeretet szavait,

csodálóitól mindig a legdrágább javait.



Gond nélkül él és pompa veszi körül,

hiszi, hogy láttán minden ember örül.

Sikeréhez nem kell ész, sem értelem,

nincs benne lélek, érzés, vagy érzelem.



Ám ketyeg az órája, s öregszik szépen,

nem találja helyét időben, vagy térben.

Ráncok tarkítják egykor csodás arcát,

az öregedéssel vívja legnehezebb harcát.



Elhagyják mindazok, kiket Ő lenézett,

reá sem vár más, mint a végső enyészet.

Mire a Nap sugarai lenyugszanak végül,

rájön, üres lelke soha meg nem szépül.

face, model, woman

Vihar közeleg

Közeleg a vihar, sötétedik az ég,

a látás nem tiszta, s szédül a fej,

a test a megtévesztés lázában ég,

a lélek kiutat a sötétből nem lel.

 

Arcunkba fújja a szellő a pimasz,

konok, hazug, hitvány idő szavát,

reánk fagyott már a rideg grimasz

és nem érezzük semminek a javát.

 

A szem dolga az lenne, hogy lásson,

a szívé, hogy érezzen, az ész tudjon,

ne várjuk meg, hogy a rossz fájjon,

üssünk oda és a gonosz had fusson!

 

Lehet bármekkora a sötétség ereje,

észlelnünk kell mielőtt végleg késő,

csalfa, megtévesztő a háttér serege,

küzdjünk, vagy e vihar lesz a végső.

viharfelhok

Elmúlás

Mi is az élet? Az elmúlás kezdete csupán.

Miközben nézelődsz kíváncsian, s furán,

felperzsel, felemészt, megéget, mint a tűz,

hiába futsz, végül úgyis a halál karjaiba űz.



Harcolhatsz ellene félénken, vagy bátran,

kiállhatsz magad, vagy kiállhattok százan.

Nyerhetsz is olykor, ám becsapod magad,

bármit is tégy, az utad az elmúlás felé halad.

Az igazi élet

Mi is az élet igazi oldala?

Adók fizetésére megy el

a fizetésünk jó harmada.

Ami marad az vajmi kevés.

Pedig kell ruha, sőt élelem,

a szórakozás is egy lételem.



Fizetni muszáj a számlákat,

rendezni az adósságok sorát,

ellenállni a csillogás bájának,

s leporolni a nehéz út porát.



Keményen dolgozni naponta,

hogy gazdagodjanak mások,

s új reményt találni havonta,

mint beprogramozott bábok.



Fáradtságtól kábán küzdeni,

lerombolt elmével harcolni,

sokszor izzadtságban fürdeni,

magunkat illúziókba hajszolni.



Kevés a jó, mi minket érhet,

akadályok nehezítik utunkat,

a sorstól valamennyiünk félhet,

végül kitörlik majd a múltunkat.

unnamed

Belefáradva

Gyerekként csodás a világ,

gondtalanul telnek a napok,

játékosak a harcok és viták,

s gyorsan elmúlnak a bajok.

 

A szülők óvnak és védenek,

nem lehet ok félni semmitől,

soha nem is lesznek tétlenek,

erőt meríthetnek a semmiből.

 

Felnőttként sajna ennek vége,

azok az idők álommá válnak,

s nincs már többé lelki béke,

a gondok biz a húsba vágnak.

 

Naponta új kihívás, új teher,

s számtalan fárasztó pillanat,

a sok probléma sajnos lever,

letör egy szempillantás alatt.

 

Oly kevés az öröm, a szeretet,

fogyóban a szerelem, barátság,

nehéz begyógyítani a sebeket,

kikészíthet bárkit a bezártság.

 

Folyamatos nyomás a lelken,

betegség, hazugság, járvány,

néha a vér is majd kiserken,

a háttér aljas, hazug bálvány.

 

Belefárad ebbe a test nagyon,

a türelem elfogy, a végét járja,

túl kellene lépni ezen a bajon,

mielőtt a végzet magába zárna.

letih

A birodalom bukása

Volt egykor egy óriási birodalom,

gazdag és fényűző napokat látott,

naponta állt a bál és a vigadalom,

szinte már a világ tetejére hágott.

 

Az uralmát nagy jólét jellemezte,

nemesei biz dúskáltak a javakban,

gyarapodását senki nem ellenezte,

bővelkedett erdőkben, s tavakban.

 

Erős hadseregétől rettegett az ellen,

befolyást gyakorolt az egész világra,

odahaza dívott az öltözködés, kellem,

nem bocsátkoztak felesleges vitákba.

 

Uralkodója megvénült, ereje fogyott,

a trón átadásának ideje ím elérkezett,

arcát ránc borította, az elméje kopott,

így a sorsával nem lehetett elégedett.

 

Hívatta is legkedvesebb fiát azonnal,

s a vérvonal továbbviteléről beszélt,

elmondta, hogy bánjon a vagyonnal,

a fiától megértést és csodálatot remélt.

 

Végül eljött a perc, csillogott a palota,

az egykori úr mélán hűbéreseire nézett,

királyi fejéről végleg lekerült a korona,

bosszantotta, hogy utódja bizony késett.

 

Kiderült az oka a szégyenletes tettnek,

az ifjú igen megrémült a korona szótól,

nem hitte magukat sérthetetlen szentnek,

eldöntötte, hogy inkább nem kér a jóból.

 

Leáldozott a birodalom csillaga végleg,

a trónért a nagyurak gyilkoltak, dúltak,

a széthúzás, az irigység segített a végnek,

végül a koronával együtt mind kimúltak.

1310 big

Álomvilág

Zöld mezők fölött süt a Nap,

kristálytisztán csobog a patak,

a dús rét mindennap esőt kap,

kék vizű tóban úsznak a halak.

 

Az élőlények szeretik egymást,

nincs gyilkolás, irigység, harag,

másoktól tanulnak egy, s mást,

tudásukból az idő le nem farag.

 

Szeretet árad a tiszta levegőben,

nincs betegség, nincs fájdalom,

a Nap is mosolyog lemenőben,

nem létezik környezeti ártalom.

 

Az ember szíve ölelésre vágyik

és békétlenségnek nyoma sincs,

minden jó után jön újabb másik,

a legapróbb öröm is nagy kincs.

moss 4574684 1280

A nyugalom völgye

Napfény ragyogta be a tájat, melynél szebbet, emberi szem ritkán láthatott. Fákkal, virágzó bokrokkal borított dombok, hegyek gyűrűjében, hatalmas völgy terült el. Tavaszi szellő cirógatta a pompás virágok szirmait. A dús, zöld réten, megannyi apró élőlény élte mindennapjait.  E nyugalmat ritkán zavarta meg ember jelenléte.

Ma viszont, kora reggel óta csatazajtól volt hangos ez az idilli táj. Kardcsörgés, lódobogás, nyílvesszők susogása verte fel a megszokott csendet, az egész völgyben. Dárdák roppantak, pajzsok koppantak és nyögés, jajgatás, halálhörgés hallatszott mindenfelé. Vértől vöröslött a rét. Emberi végtagok, levágott fejek, lótetemek hevertek szanaszét. Porfelhő szállt a csatatér fölött. A halál szaga töltötte be a levegőt.

A forgatag sűrűjében, elszántan küzdött egy jól megtermett lovag. Villámgyorsan forgatta a kardját, miközben pajzsával védte magát. Idomított lova prüszkölve rúgta, harapta az ellenséget. Mellette küzdő társát hátulról le akarta szúrni egy idegen harcos, ám nem volt szerencséje. Ő rögtön lecsapta a karját. Ekkor kapott nyílvesszőt a lova. Nyerítve rogyott össze. Kis híján maga alá temette. Rögtön talpra ugrott és küzdött tovább. Nem volt vesztegetni való ideje. A következő percben lovasok vették körül, akik ugyanolyan páncélt viseltek, mint ő. Egy fehér lovat is hoztak neki.

Nem lehet igaz! Ma már két lovat lőttek ki alólam. – szólt oda a zászlóhordozónak.

Azt hiszem ideje bevetni a tartalék erőinket. – folytatta.

Egyetértek uram. Nagy a túlerő. Az embereink fáradnak. – hangzott a válasz.

Na, akkor utánam! – Ezzel nyeregbe pattant és úgy két tucat lovag kíséretében vágtatva indult az egyik magaslat felé. Nyilak suhantak és csapódtak be a közelükben. Több katona is holtan bukott le a lováról. Ő maga három nyílvesszőt is felfogott a pajzsával, de a negyedik a combjába csapódott. Felordított a fájdalomtól, mégis a nyeregben maradt és folytatta az útját tovább. Kis idő múltán a csapatával együtt eltűntek a domboldal mögött. Az ellenség azt hitte, hogy elmenekült és sorsára hagyta az embereit. Ebben a hiszemben még nagyobb lelkesedéssel támadták a hátrahagyott, kisebb létszámú sereget.

A domb túloldalán úgy tízezer páncélos lovas várakozott felsorakozva.  Látták a közeledőket.

Biztos a király parancsát hozzák. – mondta az egyikük.

Éppen ideje lenne. Már belefáradtam a várakozásba. – válaszolt a parancsnoka.

A közeledők megálltak egy magasabb ponton. A fehér lovon ülő lovas páncélja iszamos volt a vértől. A combjából kiálló nyílvessző okozta sebből patakzott a vér. Látszólag cseppet sem törődött vele. Levette a sisakját. A sereg meglepődve látta, hogy ez nem egy futár, hanem maga a királyuk. Nagy üdvrivalgásban törtek ki. A király csendre intette őket, majd teljes torokból ordítva szólt hozzájuk.

Katonák! Lovagok! Hazám fiai! Az ellenség betört az országunkba! Végigpusztították falvainkat, letarolták a terményeinket! Legyilkoltak minden útjukba kerülő férfit! Asszonyaitokat megbecstelenítették, gyermekeiteket pedig elhurcolták rabszolgának!  Itt és most, lehetőségünk van rá, hogy megállítsuk őket! Ideje számadást készítenünk! Vereségünk esetén mindenünk odavész! A szabadságunk, a hazánk, a családjaink, gyermekeink és nem utolsó sorban az életünk is!

Mire is mennénk az életünkkel, ha már semmink nem marad? Hogyan néznénk a népünk szemébe, ha nem tudnánk megvédeni őket? Mit gondolnának rólunk az utódaink? Miként emlékezne reánk a történelem?

‒ Több ezer katonám fekszik holtan a mezőn és majdnem ugyanannyi sebesültünk van! Ma két lovat lőttek ki alólam! Megsebesültem, de mindez mit sem számít, ha nem tudjuk megvédeni az országunkat! Kevesebben vagyunk, de mi az otthonunkért küzdünk! Az életünkért küzdünk! A szeretteinkért küzdünk! Vessünk számot és válaszoljunk a sorsnak! Minket nem lehet legyőzni! Minket nem lehet elpusztítani! Minket nem lehet megsemmisíteni és kitörölni az emlékezetből! Húzzunk most együtt kardot! Fel a pajzsot, a dárdát, az íjakat és előre a győzelemért! Előre a szabadságunkért! Velem tartotok?

A király kihúzta a kardját, megrántotta a gyeplőt, mire a paripa hangosan nyerítve két lábra állt és a levegőt rugdalta. Óriási ováció hallatszott. Az egész sereget áthatotta a lelkesedés. Az uralkodó fájdalmasan mosolygott, majd feltette a sisakját.

Utánam derék lovagjaim! Utánam a győzelemért! Végezzünk velük!

A hadsereg nekilódult. Dübörgött a föld a lovak patája alatt. Páncéljukon csillogott az immár lenyugodni készülő Nap fénye.

A völgyben, eközben már-már eldőlni látszott a csata. A betolakodók lemészárolták a királyi had legnagyobb részét. A közelgő győzelem mámorából, erőteljes dübörgés térítette magához őket. A domb irányába tekintettek. A napfénnyel szembenézve, hunyorogva, megdöbbenve látták, ahogyan óriási lovas sereg közeledik feléjük nagy iramban.

Mire leszállt az este, valamennyi megszálló holtan feküdt a vöröslő fűben. Az ország megőrizte szabadságát és függetlenségét.

A csata végén a király ledobta a sisakját és szomorúan nézett körbe. Fáradt, meggyötört arca komoly volt. Amerre a szem ellátott, a számára ismerős, halott lovagok hevertek. A nyílvessző okozta sebe nagyon fájt és sántikálásra kényszerítette. Magától pár méterre meglátta az országa egyik lobogóját a fűben, szakadtan, véresen. Odabicegett, lehajolt és felemelte, majd remegő kézzel a magasba tartotta és a katonáira nézve rövid beszédet mondott.

Győztünk! Győztünk derék lovagjaim! Nagy árat fizettünk érte! Itt fekszik népünk színe-java! Most menjetek és pihenjetek! Holnaptól újraépítjük a hazánkat!

A gyönyörű vidék hónapok múltán ismét olyannak tűnt, mint annak idején, azonban ennek a harcnak a nyomait megőrizte örökre, a csend alatt is.

39316 n

Sötét játszma

A sakktáblán játszma folyik,

a további élet a felrakott tét,

a gonosz ereje el nem fogyik,

veszélybe került maga a lét.

 

A sötét figurái stabilan állnak,

lépéseiket régen megtervezték,

a világos bábok kissé kivárnak,

védelmüket jól megszervezték.

 

Nem is játék ez, hanem háború,

a győztes mindent ural, s elvisz,

a végeredmény fény, vagy ború,

a nézők tömege mindent elhisz.

 

A lépésekre rettegve figyelnek,

reszketve összeszorul a torkuk,

mindeközben maszkot viselnek,

a győztestől függ majd a sorsuk.

thumb 1920 748633

Éled a természet

Napfény ragyogja be a tájat,

s lágy szellő simítja a füvet,

a természet már nem várhat,

életre kelti az összes rügyet.

 

Zöldülnek a fák és a bokrok,

virágok illata tölti be a teret,

felélednek a sünök, pockok,

az élővilág lélegzetet vehet.

 

Újfent a remény is életre kel,

feléleszti a tüzet, az álmokat,

ki eddig nem, most párjára lel,

beteljesítheti a rejtett vágyakat.

 

Sasok szállnak a hegyek fölött,

alant folyó tekereg a völgyben,

élet sarjad a sziklarések között,

minden megmozdul a földben.

 

Nem az ember uralja e világot,

a természetben csupán métely,

a Föld kimossa ezt a szilánkot,

efelől soha ne is legyen kétely.

magnolia fb blog01
Kiss Gyula versei
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.