Saját alkotásaim
Számtalan fájdalom és bánat,
felőrli a lelket a sötét kétség,
a megbocsátás egyelőre várat,
minden kései perc egy vétség.
Feszült, zavaró pillanatok sora,
emésztő tűz lángol a mélyben,
leülepszik a csalódottság pora,
remény szárnyal az esti szélben.
Forrón izzik a megbékélés szele,
bár ügyesen álcázza még magát,
a szív csordultig szeretettel tele,
elfújja a harag, s gyűlölet szavát.
A világ népei kábulatban élnek,
elbódulva a részegítő szavaktól,
újabban szinte mindentől félnek,
elzárva széptől, jótól, s javaktól.
A lelkükben szétárad a rettegés,
s álmaikban görcsösen ránganak,
szétzúzza őket a dráma, tettetés,
akkor is, ha senkit nem bántanak.
Lassan megszólalni sem mernek,
a legkisebb szellőtől is remegnek,
elvesznek a szép álmok, s tervek,
szemük előtt végnapjaik peregnek.
Már nem tudnak bíznak senkiben,
szeretteiktől is jól el vannak zárva,
nem hihetnek soha tán semmiben,
agyuk kiürült, a vég szavára várva.
Kemény megszorításért esedeznek,
s karámba zárt juhokként bégetnek,
közben régi életük után epedeznek,
elejébe mennének ím a végzetnek.
A háttér titkolt urai örülnek ennek,
hisz ez a régóta dédelgetett álmuk,
urai ők a pokolnak és a mennynek,
kincstáruk tele, elérhetik a vágyuk.
Gonosz tervük gyilkos, fájóan éget,
remélik útjukat nem állhatja semmi,
míg orruknál fogva vezetik a népet,
ellenük biz nem tehet a Földön senki.
Érzések, érzelmek és gondolatok,
bájak, vágyak, csaló fondorlatok.
Múltbéli árnyak, fájdalmas sebek,
soha be nem gyógyuló égő hegek.
Láncon vergődik a magányos szív,
mely újabb, csodásabb kalandra hív.
Azonban magával ragadja a félelem,
amely a lelket sötétben tartó lételem.
Elvesztett bizalom, fék nélküli harag,
az idő mindezek ellenére előre halad.
Félénk remények, igen kemény utak,
sivataggá váló lelkek, kiszáradt kutak.
Küzdelemre képtelenné váló akarat,
burjánzik a sötét, mint egy daganat.
Rejtek mélyén szunnyadó parázs,
talán visszatérhet egyszer a varázs.
Felcsillan a szem, megdobban a szív,
az érzelmek árja csodás kalandra hív.
Leszállóban a rózsaszínű köd elvakít,
a valóság érzésétől messzire elszakít.
Csábosan manipulál, bódító a varázsa,
időbe kerülhet, mire elmúlik a hatása.
Végre sikerül a színfalak mögé látni,
ám nem kell sárkányként tüzet okádni.
Közeleg az őszinte megismerés maga,
mindkét félnek elállhat ilyenkor a szava.
Ez az igazi próbatétel, ami igen komoly,
az elfogadáskor kiül az arcokra a mosoly.
Érzelmek vihara, szívek dobbanása,
lelkek ütközete, igazság csobbanása.
Felszálló ködök és rejtelmek varázsa,
végtelenségig izzik a remény parázsa.
Izzik, mégis mindig veszélyben a léte,
próbálkozik, ám bíz rászólnak mégse.
Ne remélj, hiszen történhet még bármi,
sohasem kellene a bizonytalant várni!
A szív azonban keményen küzd tovább,
elhessegeti a sötét gondolatokat odább.
Érzi, hogy lesz jobb, vár még rá az esély,
főképp ha szeret és soha nem lesz kevély.
Jöttek-mentek a történelmi korok,
háborúk, csaták, kudarcok, bukás,
az emberi faj sokszor igen konok,
mindig azt hitte, hogy övé a tudás.
Kegyetlen kapzsiság jellemzi őket,
bárkit elárulnak, megölnek, ha kell,
máglyára küldtek férfiakat, s nőket,
lelkük háborog, békét sohasem lel.
A politikát érdekük szerint alakítják,
s a hatalomért megtennének bármit,
állandóan a vagyonukat gyarapítják,
gyakran céljaikért feláldoznak bárkit.
Túlszaporodták a bolygót, az életteret,
s kiirtották az élővilág számtalan faját,
az ember azt hiszi, hogy bármit tehet,
mindennek mindig elveheti a legjavát.
Fogyóban az ásványi kincsek, az olaj,
bepiszkítottak az egykor tiszta vizek,
sokfelé hallatszik ágyúdörgés és robaj,
folyamatosan harcban állnak a hitek.
Ostoba eszmékért küzdenek oly sokan,
azt sem értve, hogy miről is papolnak,
még maguk sem tudják miként, hogyan,
de addig is tovább gyilkolnak, rabolnak.
Nem látják be, hogy vannak határaik,
miket túllépve a vesztükbe rohannak,
elfordulhatnak tőlük a legjobb barátaik,
terveikből jók már nem igen fogannak.
Lassan eluralkodik a féktelen gyűlölet,
a pánik, a rettegés, a félelem, a harag,
nem hat többé sem bűbáj, sem bűvölet,
csendben örülni fog az, aki megmarad.
Borult, felhős este volt. A gyönyörű hegyi vidék sötétségbe burkolózott. Bagolyhuhogás és vadak csörtetése hallatszott mindenfelől. Az éjszakai állatok elindultak a mindennapi zsákmányszerző útjukra.
A völgyben egy takaros faház állt. Már senki nem emlékezett rá, mikor is épülhetett. Pár méterre a házikótól egy jókora tó uralta a teret. Nádsusogás hangja törte meg az éjszaka misztikus csendjét, kísérteties hatást keltve. Az erősödő szél miatt lehűlt a levegő.
Bent, a szépen berendezett házban, az asztalnál ülő férfi egy regényen dolgozott. A kandallóban ropogó tűz sejtelmes fénye játszadozott a szobában lévő tárgyakkal.
Ez a sejtelmes hangulat jól jött az írónak, aki egy régi tragédiát készült elbeszélni.
Ezt a történetet kisgyermekkora óta számtalanszor hallotta.
Annak idején ez a kristálytiszta vizű tó örökre elnyelte egy család valamennyi tagját. A szülők és a két gyerek, egy tizenhárom éves fiú és a tízéves kishúga soha nem kerültek elő. Ez az ő házuk volt.
Szájhagyomány született, amely szerint éjszakánként nyughatatlan lelkeik visszajárnak bolyongani és olyankor segélykérő sikolyaik halálra rémítik az arra tévedőket.
Legtöbbször az éjszakai horgászat kedvelői számoltak be borzongató élményeikről.
Az író nem hitt a szellemekben, de úgy döntött, hogy egy könyvet megér a téma. Talán ezért a művéért is díjat kap majd. Belefeledkezett az írásba, s nem tűnt fel neki, hogy mindjárt éjfélt üt az óra. Egyszer csak segélykiáltásokra lett figyelmes.
Először azt hitte, csupán a képzelete játszik vele.
A hangok viszont nem szűntek meg. Sőt, felerősödtek és egyre közelebbről vélte hallani őket.
Kíváncsiságától vezérelve fogta a zseblámpáját és kiment szétnézni. A koromsötétben csak a lámpa fényére hagyatkozhatott. A Holdat eltakarták a felhők. Óvatosan lépkedett a tó felé, amerről a hangokat hozta a szél.
Ekkor valaki a nevét kiáltotta. – Ez lehetetlen! – gondolta.
‒ Mi folyik itt? Megőrültem volna? – kételkedett tovább.
Elkezdett évszámokat mormolni eseményekkel együtt, hogy meggyőződjön épelméjűségéről.
‒ Eszemnél vagyok – állapította meg. A stég végénél megállt és fülelt tovább. A következő pillanatban egy jeges fuvallatot érzett a nyakán, majd az egyensúlyát elveszítve a vízbe zuhant. Miközben süllyedt lefelé, egyre görcsösebben markolta a zseblámpát. Teljes erejével küzdött, hogy a felszínre jusson. Azonban mintha erős kezek húzták volna lefelé. Rémülten próbált szabadulni.
Kapálózás közben a lámpa villódzó fényénél pillantotta meg a családot. Azok beszéltek hozzá. Nem hallotta a hangjukat, mégis értette minden szavukat. A levegője lassan elfogyott. Hirtelen elsötétült előtte minden és alámerült.
Mikor visszanyerte az eszméletét, a parton feküdt csuromvizesen. Nem tudta, hogyan került oda és azt sem, hogy mennyi ideig lehetett a víz alatt. Fázósan feltápászkodott. Vacogva indult vissza a ház irányába. Odabent, míg a kandalló tüzénél szárítkozott, megpróbálta felidézni a történteket. Kis idő múltán mély álomba merült.
Másnap délelőtt ébredt csak fel. Tökéletesen kipihentnek érezte magát. Bekapott néhány falatot, azután újult erővel folytatta a regénye írását. Maga sem értette, hogyan lehetséges, de szinte megállás nélkül ontotta az újabb és újabb sorokat. Napok alatt készen lett a mű.
Elégedetten tért vissza a városba. A vágya és a reménye teljesült. Ez a könyve is nagy siker lett. Két év múltán, vele egyeztetve, a történet megfilmesítésre került.
Egy napon beült a moziba izgatottan, várakozással telve. A vetítés alatt figyelte a közönség reakcióit is.
Nagyszerűen sikerült a könyv adaptációja. A filmben fokozatosan bontakozott ki az egykori mészárlás hiteles története.
A film hűen követte a könyv történetét. A nézők feszült csendben figyelték a vásznat. A feszültség szinte tapintható volt a moziteremben.
Ismert színészek keltették életre a gyilkosságok minden részletét.
Kezdve azzal, hogyan ismerte meg a tébolyodott gyilkos a szomszéd családot. Hogyan vetett szemet az asszonyra, s miként szerette volna megszerezni magának. Úgy érezte, a férj munkájából eredő gyakori távolléte növeli az esélyeit.
A gyerekeket nem szívlelte. Valahányszor meghallotta a vidám nevetésüket, elöntötte a harag. A dühtől görcsösen ökölbe szorult a keze.
Egy napon nem bírta tovább a tétlen várakozást. Megvárta, hogy a férj elmenjen otthonról, a gyerekek pedig lemenjenek a tó partjára játszani. Úgy vélte, eljött a megfelelő pillanat.
Bekopogott a ház ajtaján. Amint az asszony ajtót nyitott, azt mondta neki, hogy csupán szeretne bemutatkozni, hiszen eddig még nem volt alkalma rá. Ő lenne a legközelebbi szomszéd a hegy túloldaláról.
A nő gyanakodva nézte, de udvariasan végighallgatta. A férfi hamarosan hangot váltott és egyre erőszakosabban próbálta elcsábítani. Azonban nem járt sikerrel. A nő visszautasította és elküldte.
Sápadt arccal indult hazafelé. A lelkét szörnyű harag emésztette.
Tovább növelte a dühét a két gyerek kacarászása a tó felől.
A férjre hihetetlenül féltékeny volt a szép családja miatt. Eldöntötte, hogy véget vet az idillnek örökre. Néhány nap múlva az egyik éjjel odalopózott a házukhoz. Megvárta, amíg mindannyian elaludtak. Azután a zárat felfeszítve behatolt a házba és a magával hozott baltával először a szülőkre sújtott le, majd átment a gyerekekhez és velük is végzett. A testeket egyenként húzta le a csónakhoz. Mire végzett, sajgott a háta, fájt mindene. A part menti föld sárossá és csúszóssá vált a testek vonszolásától. Mikor már az egész család a csónakban volt, pihent egy kicsit. Azután az erejét összeszedve betolta a csónakot a sötét vízbe, majd gyorsan maga is a csónakba ugrott. Evezni kezdett a tó közepe felé.
A nő még élt. Gyengén szuszogott. Ahogy fölé hajolt, érezte a leheletét.
Ráordított:
‒ Ez kellett neked? Ez?! Hogy mertél visszautasítani?
‒ Sosem nyugodhattok békében, mert nem fog rátok találni senki! Legyetek átkozottak!
Ezek után valamennyiüket a vízbe dobta. Dolga végeztével a partra evezett és eltűnt a sötétségben.
A családot a hatóság hetekig kereste, de végül eredmény nélkül zárták le az ügyet.
A könyv és a belőle készült film azonban elég volt ahhoz, hogy újra elővegyék az aktát a lezáratlan ügyek polcáról és újraindítsák a nyomozást. Napok múlva sikeresen rátaláltak a tó mélyén fekvő maradványokra.
Az író nem tudott hihető magyarázattal szolgálni arról, hogy honnan tudta meg az egykori bűncselekmény részleteit. Azt mégsem mondhatta, hogy a szellemek mondtak el neki mindent. Szerencséjére őt nem tudták összefüggésbe hozni az esettel.
Saját pénzén temettette el a családot, biztosítva a számukra a végtisztességet. A könyve sikerét végül is nekik köszönhette. Miután örök nyugalomra leltek, soha többé nem hallotta a hangjukat senki a sötét éjszakában.
