Saját alkotásaim
A múlt árnyai zavarognak,
az éjszakában kavarognak.
Sok a csillag fenn az égen,
útjukat róják most az éjben.
Nyitott szemek táncot járnak,
békés megnyugvásra vágynak.
Emlékek peregnek serényen,
sebeket ejtenek, de keményen.
A sötét percei nehezen múlnak,
az álmok az ébrenlétbe fúlnak.
Egyszer csak felcsillan a remény,
legyen az bármily pici és szerény.
Végre derengeni kezd a hajnal,
végez az összes gonddal-bajjal.
Feltámad a szellő, s elszáll tova,
a múltat belepi majd az idő pora.
Zöldellő mezőkön
útra kell a remény,
s láncait próbálja
ledobni a szegény.
Küzd becsülettel,
ismerve a múltat,
tudja igen sok az,
ami rajta múlhat.
Nehéz terhet visz,
sóhajok szele kíséri,
s a sajgó szíveknek
a szabadságot ígéri.
Suhan a világ körül,
tüzet gyújt az éjben,
a lelkeket gyógyítva
száguldozik a térben.
Pihenni nincs ideje,
nem állhat le soha,
hisz akkor sokaknak
az álmát viszi tova.
Kongó utcák, üres terek,
gyötrő félelem és bánat,
egymástól rettegő felek,
a pánik éjszaka is támad.
Elhidegült barátok, család,
hóhérnak tűnő szomszédok,
a világ igen hitvány, galád,
mást kihasználó moslékok.
Rácsok nélkül is bezárt élet,
már ha annak lehet nevezni,
vírus fenyegeti most a létet,
bárkit könnyű megvezetni.
Eközben kint madárdal szól,
virágillatot fúj a szél szerte,
régóta volt a Föld ilyen jól,
e csatát a természet nyerte.
