Saját alkotásaim
Senki nem öregnek születik, addig hosszú az út,
túlságosan sokat kell eltűrni és elszenvedni,
végül mégis kiderül, a valóság igen rút.
Senki nem öregnek születik, s van, ki meg se éri,
túlontúl korán elköszön ettől a földi világtól,
és hogy miért, a vég előtt meg sem érti.
A természet úgy örül a folyamatos háborúknak,
és a hihetetlen pusztításnak, amit elszenved,
oly boldog, hogy az emberek háborúznak.
Minden zege-zuga tele van lőszerrel, rakétával,
és a sok-sok soha le nem bomló hulladékkal,
ám e tények leplezve vannak hazugsággal.
Persze tudja, hogy ezek csakis díszei a Földnek,
örökre beleivódnak a talajba, minden sejtbe,
és jót tesznek az életnek, no meg a zöldnek.
Imádja azt is, hogy fentről szórják rá a mérget,
gyakorta be van csíkozva a tündöklő égbolt,
s eme gyakorlat sajnos nem igen ér véget.
Bezzeg a kisemberek, azok igazán szennyeznek,
az autóikkal, a légzésükkel és a létükkel is,
ám a bolygóért nem nagyon könnyeznek.
A természet úgy örül, hogy állandóan tiporják,
s az egykori gazdag élővilága csupán emlék,
immár fel sem ismeri régi szép mivoltát.
A mélységes sötétség gyorsan terjed a világban,
kihasználva a butaságot dühöng, tombol,
és ez történik minden irányban.
A mélységes sötétség gyorsan terjed, viharként,
megfertőzve az elmét és az emberi lelket,
végül mi marad majd vigaszként?
Az emberi faj után fellélegezhet a Föld,
a hosszú kizsigerelése megszűnik,
és újfent teret nyerhet a zöld.
Az élet megjelenik ott is, ahol nem volt,
miután nem lesz, aki eltiporja azt,
és reménytelin folytatja a sort.
A betondzsungelt gyökerek feszítik szét,
a legapróbb repedésben is fű sarjad,
és ismét burjánzik a növényi lét.
Az állatvilág bátran mutatkozhat végre,
nem kell már csapdáktól tartaniuk,
s vadászok sem veszik őket észre.
Az élettér visszaveszi, amit elvettek tőle,
kialakul az egyensúly eme bolygón,
és különleges csoda lesz belőle.
Az emberi faj után eljő a békesség kora,
kialakul egy szebb világ lehetősége,
s a régit belepi majd az idő pora.
Mindenbe bele lehet fáradni, de úgy nagyon, igazán,
és meglehet unni bármit, akár magát a létet is,
amíg nem tudunk túllépni a világ zsivaján.
Mindenbe bele lehet fáradni, rosszból mindig akad,
az emberek lelke gyakorta olyan terheket cipel,
amibe a fájó szívük majdnem beleszakad.
A valóság nem szép, csak ezt be kellene látni,
és hiába fordítják el a fejüket oly sokan,
attól az még ugyanúgy fog fájni.
A valóság nem szép, csak homály lengi körül,
átláthatatlan homály, amely növekszik,
és ennek bizony senki nem örül.
A valóság égeti a lelket, ezért szenvednek tőle,
számtalan ember éli és érzi át ezt naponta,
s miközben szenved, nem tanul belőle.
A valóság égeti a lelket és az nagyon tud fájni,
képes megviselni még a legerősebbeket is,
s egyhamar nem is fog semmivé válni.
A gonoszok a szavak mögé bújnak folyamatosan,
s azok mögé rejtik mindazt, amire vágynak,
ilyetén manipulálnak, fokozatosan.
A szavakat tetszésük szerint formálják, alakítják,
és azok segítségével teszik tönkre a világot,
míg önmaguk hatalmát gyarapítják.
A gonoszok a szavak mögé bújnak mindig, s újra,
és azok által nyomják el az emberiség javát,
ugyanazokat a hazugságokat fújva.
A gyűlölet gyűlöletet szül, a harag pedig haragot,
az irigység irigységet, a gonosz gonoszságot,
a szeretet, s a békesség veheti a kalapot.
A gyűlölet gyűlöletet szül mindenfelé a világban,
keserűséggel feltöltve a megfáradt lelkeket,
és ez a folyamat zajlik, minden irányban.
Sose adjuk fel, különben elvesznek az álmaink,
minden percünk gyorsan a semmibe száll,
és búcsút intenek az áhított vágyaink!
Sose adjuk fel mindazt, mit a szívünk szeretne,
s ne féljünk megküzdeni önnön céljainkért,
hisz ez egy jobb és szebb világ is lehetne!
