valóság Archívum - 32 / 38 oldal

A sötétség jól tud altatni

A sötétség jól tud altatni, s mire eljő a reggel,

az emberek elméje oly furcsákat álmodik,

és elhiszi, hogy szépen él majd egyszer.

A valóságot csupán álomként kezeli sokszor,

és mindazt, amit a szeme valójában láthat,

letagadja, elutasítja, s mérgében tombol.

Nem fogja elismerni, hogy valaha is tévedett,

mivel akkor be kellene vallania a hibáit is,

és elfogadni, hogy feleslegesen létezett.

A sötétség jól tud altatni, a varázsa elveszejt,

csillogást ígér, sikert, minden szépet és jót,

ám mire ébred az ember, mindent elfelejt.

Mennyi mindent

Mennyi mindent kell elszenvednünk, amíg élünk,

számtalan sérelmet, megaláztatást és bánatot,

s mindezeket tűrjük, miközben félünk.

Félünk a kudarctól, a lelki sebektől, a csalódástól,

az érzelmektől, a szerelemtől, az elutasítástól,

és önmagában, főképpen a valóságtól.

Félünk a betegségektől, a háborúktól, a terhektől,

az adósságtól, a szörnyű kiszolgáltatottságtól,

és a megvalósíthatatlan tervektől.

Félünk a szomorúságtól, a fájdalomtól, s a kíntól,

a szeretteink elvesztésétől, az egyedülléttől,

és legfőképpen, a reánk váró sírtól.

Mennyi mindent szeretnénk és mikre is vágyunk,

milyen csodás dolgokról álmodunk, de hiába,

amíg a jóra csupán tétlenül várunk.

Mindenkiből kihozza

Mindenkiből kihozza a hőség a legrosszabb oldalát,

a kegyetlenséget, a gyilkos hajlamot és a gonoszt,

s felidézi az emberiség legsötétebb korszakát.

Azt a korszakot, melyben az értelem nem virágzott,

amelyben a jóság, a szeretet és a szépség bűn volt,

s amelyikből a tiszta erkölcs biza hiányzott.

Mindenkiből kihozza a pokol az igazi, valódi énjét,

a legrejtettebb vágyait és a legszörnyűbb álmait,

s megmutatja az emberi faj igazi mikéntjét.

A régmúlt percei

A régmúlt percei visszaköszönnek majd egy napon,

és felidézik az egykori történéseket, s a tetteket,

megidézik a valóságot úgy, ahogyan vagyon.

Megelevenedik mindaz, amit az elme valónak érez,

amit átélt a test, a lélek, s mind, amit őriz a szív,

és melyekre az ember néha maga is rákérdez.

A régmúlt percei egykor nagyon is valódiak voltak,

átélhetőek, elviselhetőek, s olyan természetesek,

hiszen az esélyről, az igazi reményről szóltak.

Amit magunk elől

Amit magunk elől is mindörökre titkolni akarunk,

mindaz, ami befolyásolja az érzéseinket,

s mind, amiért majd megszakadunk.

Igyekszünk túllépni mindenen, ami minket zavar,

s mohón faljuk az élet különféle pillanatait,

pedig a legtöbb a számunkra fanyar.

Amit magunk elől elrejtünk, az sokszor a valóság,

melyet nehéz elviselni, sőt szinte lehetetlen,

s ami a számunkra egy örök adósság.

Látszólagosság

Látszólagosság az egész élet, mindig is az volt,

soha nem a valóság tükröződött vissza,

és semmi nem az, amiről szólt.

A jó a mesék világában hódít, s a valóban lapít,

a rossz pedig, amely a szavakban veszít,

keményen az igazságra tanít.

A szép álmok köddé válnak, hiszen csak álmok,

a rémálmok ellenkezőleg, valóra válnak,

s a sors bizonyítja, hogy álnok.

A szerelem vak, elhiteti, biz csodálatos minden,

a harag és a gyűlölet felébreszt gyorsan,

s jelzi, épp ideje eltűnni innen.

A kimondott szavak sokszor hazugok, hamisak,

ugyanakkor az igaz tettek bizonyítanak,

és megmutatják, sokan naivak.

Látszólagosság uralja az elméket és a szíveket,

manipulálja a tudatot, hat az érzésekre,

szürkének láttatva a pazar színeket.

Minden jó véget ér

Minden jó véget ér és sajnos túlontúl hamar,

sokkalta hamarabb, mint bármily rossz,

a jóval a sors szűkmarkú, fukar.

Legtöbbször szinte észrevétlenül suhan tova,

s úgy száguld el a pillanatok szárnyain,

mint a mesékben a táltosok lova.

Minden jó véget ér, mintha nem is lett volna,

csupán szép álomként őrzi az emlékezet,

s nem érzi, hogy e világról szólna.

Mikor valaki fiatal

Mikor valaki fiatal, még hevítik az édes álmok,

teli van reménnyel és forró vágyakkal,

s nem sejti, a világ milyen álnok.

Mire rádöbben a valóságra, sajnos bizony késő,

számtalan kudarc éri, sok sebből vérzik,

és rájön, az útja nem lesz fénylő.

Ellenkezőleg, igen sok nehézség gyötri a lelkét,

rengeteg gondja akad és sokat csalódik,

s elveszni látja valamennyi tervét.

Mikor valaki fiatal, nem hisz az előtte járóknak,

a tanácsaikat kineveti, butaságnak tartja,

és elhiszi, soha nem bánkódhat.

A megterhelt elme

A megterhelt elme gondolkodása igen nehézkes,

nem látja és nem érti tisztán a valóságot,

s a számára ez igencsak veszélyes.

Veszélyes, mivel a homály könnyedén kijátssza,

elhiteti, hogy minden úgy jó, ahogy van,

és a valóságban ő az igazi barátja.

Cirógatja a büszkeségét, a hiúságát, csak jót ígér,

s ezalatt lassan átveszi az uralmat fölötte,

végezetül pedig könnyedén elítél.

A megterhelt elme olyan védtelen, olyan gyenge,

a remény is félve tekint reá, látva mivé lett,

s hogy köszön be hozzá az örök este.

Valaha

Valaha a normális dolgok természetesek voltak,

a kerék kör alakú, az ablak meg négyzet,

s a regék a szép életről szóltak.

Mára megváltozott minden, s felfordult a világ,

torzzá lett, hamissá és igen megalkuvóvá,

erről azonban nem nyitnak vitát.

Az elme, mi egykor szomjúhozta az igaz tudást,

újabban megadta magát a sötét gonosznak,

s ezzel előre is vetítette a bukást.

Valaha az élet egy csoda volt, szívet dobogtató,

lelket melengető, emberi, érzésekkel teli,

ám mostanra rideg és szorongató.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31