Saját alkotásaim
Annyi terhet kell cipelni mindenkinek, ki él,
és annyi gondot muszáj megoldani,
az illető bármennyire is fél.
Olyan sok nehézséggel szembesülhet bárki,
hihetetlen mennyi gyötrelem akadhat,
s így nehéz két lábon állni.
A meg nem értés mindennapos, s kegyetlen,
a valóság ridegebb, mint az elmélet,
és nem az a baj az egyetlen.
Annyi terhet kell cipelni, mi letör és sokkol,
mi annyira megvisel, szinte elpusztít,
s ez jár a fejekben sokszor.
Mesterkélt szavak, amelyekkel manipulálnak,
és amelyeket ráerőltetnek az emberekre,
remélve, hogy általuk kapitulálnak.
Kapitulálnak és feladják önmaguk kis világát,
ahelyett, hogy átgondolnák mindezeket,
s megtalálnák a helyes út irányát.
Sajnos sokan elhiszik azt, ami csupán látszat,
teljesen átadják az irányítást másoknak,
s ez a későbbiekben nagyon fájhat.
Mesterkélt szavak, egy kitalált valóság képei,
rengeteg az ármány és a gonosz szándék,
s így pusztulnak el a világ népei.
Könnyebb a szemeket behunyni, mint látni a valót,
és könnyebb nem tudomást venni a gondokról,
mint elzavarni minden hazugot, s csalót.
Kényelmesebb mások kínján viccelődni, s tréfálni,
semmint megoldani mindenkinek a saját baját,
az elől persze nehéz csak úgy elsétálni.
Egyszerűbb félrenézni, amikor sokan szenvednek,
s nem meghallani a segítségkérést, a fohászt,
persze végül mindenkinek csengetnek.
Könnyebb a szemeket behunyni, s másra gondolni,
akarattal elhessegetni az igazságot, a veszélyt,
és nehezebb építeni, mint rombolni.
Az idő múlását nem lehet sokáig leplezni,
és hiábavaló valamennyi erőfeszítés,
mindig ettől kell majd szenvedni.
Hiába a smink, a púder, a plasztikai műtét,
s hiába a reménykedés és a tagadás,
bárki láthatja a sebészek művét.
Eltitkolni az igazat oly felesleges, sőt hiba,
amennyiben nem fogadnak el valakit,
azon nem segíthet semmiféle ima.
Az idő múlását megállítani biz nem lehet,
s nincs is igazán értelme, felesleges,
a sorsot kijátszani soha nem lehet.
Mikor búcsúra készül valaki, elszomorodik,
eszébe jutnak a számára fontos percek,
s hamarosan nagyon elkomolyodik.
Átjárja szívét a bánat, az érzései tombolnak,
maga sem tudja, hogy mi is lesz ezután,
s fájdalma égető percei rombolnak.
Igen gyorsan omlik össze a felépített világa,
még nem készült fel teljesen elköszönni,
és reménykedik, mégsem élt hiába.
A valóság arcul üti, nem minden szép és jó,
bizonyára maga is hibázott, nem vétlen,
és most bármi, pusztába kiáltott szó.
Átértékeli a tetteit, s a történések folyamát,
kezdi tisztán látni miket is hagyott ki,
majd kiissza a saját keserű poharát.
Mikor búcsúra készül valaki, nem önmaga,
úgy érzi, ez nem valóság, csupán álom,
s amit eddig érzett, arra nincs szava.
A lelkek mélyén izzó parázs a szíveket hevíti,
és amíg a remény ereje táplálja a vágyakat,
az igazi valóság bizony a hitelét veszíti.
Átveszi helyét az álmodozás, a mesék világa,
minden szebbnek és jobbnak tűnik akkor,
a tudat próbál ugyan küzdeni, de hiába.
A lelkek mélyén addig nem nyugszik a vihar,
míg a hormonok össze-vissza működnek,
s a rózsaszínű köd végleg el nem inal.
A technika ördöge ügyesen tagadja a létét,
elhiteti, hogy kizárólag jóra használják,
s nem segíti majd e világnak a végét.
Az emberek teljesen a hatása alá kerülnek,
és szinte minden percben leköti őket,
közben észrevétlenül alámerülnek.
Alámerülnek a szemfényvesztés közepébe,
elutasítanak minden személyes dolgot,
s így nem jutnak egymás közelébe.
Mások társaságára már nem igen vágynak,
inkább éjjel-nappal a telefont bűvölik,
s vele kelnek, majd vele is hálnak.
Eközben a technika sötét oldala dolgozik,
s hihetetlen fejlődésen megy keresztül,
bizony egyetlen élővel sem osztozik.
A mesterséges intelligencia hatalomra tör,
rakétákat, bombákat, repülőket irányít,
s az év összes napján tömegeket öl.
Mindenkit lehallgat, állandóan megfigyel,
hamarosan az egész világot korlátozza,
s nem kegyeskedik soha, senkivel.
A technika ördöge elkápráztat és elcsábít,
elvonja a figyelmet az igazi valóságról,
s elaltat, mielőtt véglegesen elkábít.
A rosszat és az igazságot hallani nagyon nehéz,
mivel túl kínos lehet, túlságosan könyörtelen,
s túlontúl gyötrelmes a léleknek az egész.
Senki nem szereti, ha ráébresztik, biza tévedett,
s kiderült, hogy mennyire átverték, becsapták,
amíg a hazugságok csapdájába lépkedett.
Igen megterhelő meglátni a valóság igazi arcát,
annál sokkal könnyebb ellökni a segítő kezet,
s elutasítani azt, aki értünk is vívja a harcát.
A rosszat és az igazságot hallani oly félelmetes,
ám beismerni önnön hibáinkat, tévedésünket,
semmikor, s egyáltalán nem szégyenletes.
Aggódó szívek, s folyamatos nyomás a lelkeken,
a valóságot önmaguknak is letagadó emberek,
akik ilyetén a semmibe vesznek csendesen.
Gyermekek, akik még nem értik, ám érzik a bajt,
látják, hogy szüleik újabban sokat bánkódnak,
s nem bírják elnyomni pici szívükben a zajt.
Egyre nehezebb napok és kilátástalanabb percek,
az eddig oly sok munka által felépített életek,
melyek most mind pénzügyi halált lelnek.
Növekvő kiszolgáltatottság uralja e sötét időket,
s pontosan megtervezett cselekmények sora,
melyben jutalmazzák a hazug hírvivőket.
Aggódó szívek, amelyek kapaszkodót keresnek,
és minden dobbanásukkal reményre várnak,
bízva abban, egyszer szabadok lehetnek.
Hihetetlen a feszültség az emberek között,
óriási a belül lakozó rémítő aggodalom,
s a kegyetlen jövőkép áll emögött.
Lassacskán már nem beszélnek egymással,
s elhidegülnek az eddigi jó kapcsolatok,
le kellene számolniuk egy, s mással.
Nem kellene hallgatniuk a hazug szavakra,
az ámításra, becsapásra, mételyezésre,
s gondolniuk kéne a saját javukra.
A szeretet lenne erre a legjobb gyógymód,
a színtiszta őszinteség, a becsületesség,
s nem megtagadni a valósat szólót.
Hihetetlen a feszültség eme sötét világban,
s mégis meg kell próbálni legyőzni ezt,
hiszen a gonosz terve sem hibátlan.
