Saját alkotásaim
Jobb az óvatosság, mint fejjel menni a falnak,
és jobb tájékozódni, mint csapdába esni,
hisz eme világon igen sokan csalnak.
Jobb az óvatosság, mint súlyos sebet szerezni,
sebet a testen, a lelken és a becsületen is,
ennél sokkal jobb nevetni, s szeretni.
Ne más mondja már meg, hogy mit gondoljak,
miket érezzek, hogyan küzdjek a sorssal,
és mely dolgokat kell megfontoljak!
Ne más mondja már meg, hogyan is élhetünk,
mikor szerethetünk és legfőképpen kiket,
s mik azok, amiktől csakis félhetünk!
Ne más mondja már meg, vehetünk-e levegőt,
vagy miket kezdhetünk a saját testünkkel,
és mikor látogassuk meg a temetőt!
Ne más mondja már meg, kik és mik vagyunk,
mindez égeti az emberek lelkét, de hiába,
nem akarják meghallani a szavunk!
Az élet igazságtalan és gyakorta a jókat bünteti,
a gyengéket, az elesetteket, a sebezhetőeket,
s nem igen hagyja az igazságot küzdeni.
Azt sem hagyja, hogy magára találjon a remény,
és a sors vigaszt nyújtson a sérült lelkeknek,
emiatt szenved is az a számtalan szegény.
Az élet igazságtalan, nem meglepő, ilyen is volt,
szűkmarkú és fukar az álmok beteljesítésével,
sokak számára soha nem a sikerekről szólt.
Ami kívül szép, nem biztos, hogy belül is az,
hiába van egy kert virágokkal körbevéve,
ha a belső részeken eluralkodott a gaz.
Ami kívül szép, az lenyűgözheti a szemeket,
akár az alma, amely vidáman mosolyog,
és nem láttatja a féreg okozta sebeket.
A digitalizáció csak addig jó, amíg hasznos a célja,
míg az embereket segíti nagyon sok dologban,
s parancsra nem őket veszi majd célba.
A digitalizáció csak addig jó, amíg szabadságot ad,
szabadságot a mindennapokban és az életben,
s amíg aki használja, nem lesz általa rab.
Zűrzavaros világban élünk,
s oly sok mindentől félünk.
Kilátástalan pillanatok árja,
mindenki a szerencsét várja.
Azonban nem jön, nem akar,
sokat életünkben nem zavar.
Ne számítson rá soha senki,
a reményt a kétely körbelengi.
Álomvilág köde reánk települ
és szürke napjainkkal elegyül.
Azonban senkit nem visz előre,
érezzük semmi nem lesz belőle.
Mégis biztat, küzdelemre hív,
újra, s újból megdobban a szív.
A lélek húrjain játssza a dalát,
s talán megnyerhetjük a csatát.
Egyszer minden fejezet lezárul, jól, vagy rosszul,
örömtelien, boldogan, netalán fájdalmasan,
kinek mit hoz a sors, egész élethosszul.
A fejezeteket az élet írja, szívvel, vérrel, könnyel,
és mindenkinek mást rejtenek ezek a sorok,
amit majd végül is, a végzet lekönyvel.
Egyszer minden fejezet lezárul, a könyv elkészül,
s mielőtt lecsukódik eme könyvnek a fedele,
az utolsó percben a rossz is megszépül.
Az emberi jóság valakiben vagy van, vagy nincs,
valaki vagy képes igaz érzésekre és szeretetre,
vagy a mélybe jut, ahonnan visszaút nincs.
Az emberi jóság velünk születik és velünk is hal,
nem lehet megvenni, megvásárolni, ellopni,
s ameddig létezik, az arcokra mosolyt csal.
A valósággal szembenézni sokan nem szeretnek,
mivel az igen fájó tud lenni a legtöbbször,
s tudják, ez ellen nem sokat tehetnek.
A valósággal szembenézni egy próbatétel, teher,
ami olyan hatalmas súlyt helyez a lelkekre,
melyet az emberek zöme nehezen kezel.
Mire az utunk végére érünk, olyanná válunk,
amilyenné születtünk és amit örököltünk,
más testre, s lélekre, hiába is vágyunk.
Hiába szeretnénk mások lenni, oly felesleges,
egész életünkben küzdünk önmagunkkal,
és mégis mindez csupán csak időleges.
Mire az utunk végére érünk, be kell látnunk,
az erőfeszítéseinket belepi a valóság pora,
és eleddig sokszor tévutakon jártunk.
