Saját alkotásaim
Mindenkinek szüksége van reményre, ami éltetheti,
ami át tudja segíteni a legnehezebb időkön is,
s ami által önmagát fontosnak érezheti.
Remény nélkül ez a világ, csupán a vesztesek világa,
a sírásé, a bánaté, a szomorúságé, a fájdalomé,
és sokan kiáltják keserűségüket a világba.
Mindenkinek szüksége van reményre, támogatásra,
biztatásra, dicséretre, szeretetre és igaz ölelésre,
s néhanap, egy kis vigasztaló simogatásra.
Az embereknek nem bántani kellene egymást, hanem óvni,
és nem ármánykodni, irigykedni, rosszat akarni,
hanem a jó mellett kiállni, s azért szólni.
Szeretet, megbecsülés és tisztelet nélkül, csak a viszály dúl,
a harag tombol, a gyűlölet pusztít, s a butaság öl,
így nehezen juthat a világ, a sötétségen túl.
Az embereknek nem bántani kellene egymást, ellenkezőleg,
segítő kezet nyújtani a gyengéknek, elesetteknek,
és kitartani, amíg a dolgok elrendeződnek.
Az igazi szeretet átsegíthet nehéz időkön és gondokon,
a fénye beragyoghatja a koromsötét, viharos eget,
s az ereje könnyíthet a fájó, tragikus sorsokon.
Az igazi szeretet átsegíthet nehéz időkön, bajok esetén,
szorosan átölelhet a legkeményebb időszakokban,
és túljuttathat az élet problémáinak nehezén.
A világűr angyala a végtelent járja és a lelkeket védi,
összegyűjti őket a galaxis minden szegletéből,
s egy jó lelket sem hagy, a pokolban égni.
Csillagködökön át szárnyal és a ragyogó fény vezeti,
a tetteit a szeretet irányítja, segít, ahol csak tud,
s a Föld bolygónál időzik, hacsak teheti.
A világűr angyala a végtelent járja, nem pihen soha,
tudja, hogy mindig van, aki a segítségére vár,
az emberek számára, ő egy igazi csoda.
Egymást támogatva, egymást segítve kell haladni,
és akkor nem lehet megállítani az embereket,
a gonosz nem tud majd tovább maradni.
Össze kell fogni, de gyorsan, mert különben késő,
szeretni, s elfogadni egymást, tiszta szívből,
és akkor ez a harc lehet immár a végső.
Egymást támogatva szinte bármi elérhetővé válik,
felragyoghat ismét a szabadság, az élet napja,
s többé a lelkekkel a sötétség nem játszik.
A szeretteinket elveszíteni mindig fájdalmas és szomorú,
addig kellene velük törődni, amíg közöttünk vannak,
akkor már késő, mikor a sírjukon ott a koszorú.
Mindaddig kell megbecsülni őket, ameddig akad rá mód,
az arcukat megsimítani, a vállukat átölelni, s szeretni,
és mondani nekik alkalmanként néhány jó szót.
Segítséget nyújtani a bajban, vidámmá tenni a napokat,
enyhíteni a nehéz terheiket, amennyiben az lehetséges,
s őszinte szívvel védelmezni a kicsiket, nagyokat.
Ne hagyjuk, hogy mások döntsék el, meddig is élhetnek,
mikor hagyhatják el a lakásukat és merre mehetnek,
melyik pillanatban örülhetnek, s mikor félhetnek.
A szeretteinket elveszíteni drámai és hatalmas veszteség,
nélkülük mássá válik a saját életünk is, a végső percig,
végezetül elragad bennünket is a messzeség.
Hull a hó, fájón süvít a szél,
s nagyon kemény az idei tél.
Este van és csikorog a hideg,
minden olyan nagyon rideg.
Egy férfi sétál egymagában
és búsul számtalan bajában.
Néz előre, a szemein fátyol,
lehetne ő most bizony bárhol.
Szerelme elhunyt, neki vége,
sohasem jut már el a révbe.
Összetört szívvel baktat előre,
nem érdekli ki mit gondol felőle.
Órák óta bolyong össze-vissza,
a múltat nem hozhatja már vissza.
Karácsony van, s ő üres belül,
fájdalmát semmi nem múlja felül.
Térdig jár a hideg hóban, fázik,
a kukák között valami mászik.
Mélán, s kíváncsian indul oda,
maga sem tudja pontosan hova.
Sírást hall a szemétkupacok mögül,
egy lányka néz rá a rongyai közül.
Vacog és rémült. Sovány szegény.
Látszik, elhagyta minden remény.
Ötéves lehet. Szemében fájdalom,
s a férfiban feléledt a szánalom.
Halovány, szutykos kis arca komoly,
bágyadt tekintetén semmiféle mosoly.
A férfi sérült szíve dobogni kezdett,
s érezte, hogy ez valami új kezdet.
Megfogta a rettegő kislány kezeit,
s merőn nézte a csillogó szemeit.
Óvatosan magához ölelte a kis árvát,
s megtörölte liluló, piciny kis száját.
Keserűségét félretéve indult vele haza,
hisz a kicsinek, övénél nagyobb a baja.
Hazaérve megfürdette, adott neki enni,
majd elment a számára ruhákat venni.
A Karácsony elűzte a bánatukat tova,
s többé nem hagyták el egymást soha.
Mit is jelenthet az, hogy barát?
Van akiben bízhatunk, ha kell,
s meghallgatva a másik szavát,
énünk, lelkünk nyugalomra lel.
Számíthatunk reá mindenben,
legyen az kínos, vagy kellemes,
hihetünk semmiben, istenben,
s még rossz énünk is jellemes.
Reá bízhatjuk a féltett titkokat,
mindörökre megtartja magának,
lepergeti rólunk a fájó szitkokat,
mindig hitelt adhatunk szavának.
Segít rajtunk mikor soha senki,
s közel áll hozzánk oly nagyon,
barátnak nem is könnyű lenni,
mit tőle kaphatunk egy vagyon.
