gonosz Archívum - 24 / 30 oldal

Homály

Homály terjeszkedik a térben,

sunyin bejárja a világ minden

pontját.

Betekint az összes ablakon, ajtón,

összezavar, felkavar, rád hárítja

a gondját.

Hazug szemfényvesztéssel hitet,

becsap mindennel, mivel lehet,

elámít.

Tagadja a valóságot, félrevezet,

agymosottá tesz, megtéveszt,

elcsábít.

Leépíti a valós tudást, a tényeket,

félrevezet, tagadja önmaga létét,

„varázsol”.

Mivel nem is létezik bármit tehet,

mindenhol beavatkozik, elnémít,

harácsol.

Ki ellene lázad az ellensége lesz,

nem kívánatos elemként elhal,

elpusztul.

A Homály világuralomra vágyik,

bekebelezve az értelmet, a jót,

felbuzdul.

Nem ismer gátat, nem ismer határt,

lerombolja a tervébe nem illőket,

gyilkol,

Saját szervezetét belülről táplálja,

nem osztozkodik és nem enged,

titkol.

Önbizalma határtalan, tébolyult,

biz eltakarná az égről a Napot,

vakít.

Hiszi az övé valamennyi élőlény,

kit szolgaságban tart, s mélybe

taszít.

Nehéz ellene küzdeni, de muszáj,

különben vége az igazi létnek

végleg.

Amennyiben a Fény feladja magát,

az összes álmának beesteledik,

tényleg.

Virágfalva lakói

Virágfalva lakói egykor békében éltek,

változatosan virítottak a dús rét fölött,

mindegyikük boldog volt, s nem féltek,

lágyan hajladozhattak a fűfélék között.

Tulipánok, rózsák, s apró réti virágok,

orgonák, íriszek és jácintok sokasága,

megnyugtatónak látták mind a világot,

valamennyinek megvolt a szobatársa.

Mindőjük örömmel élte meg a napjait,

váltakozva pompáztak népük területén,

szerették fajtársaik kicsinyeit, nagyjait,

s nem esett csorba semelyik becsületén.

Időről időre érte őket a napfény, az eső,

csodásan fejlődtek a természet ölében,

számukra ez a szabadság volt a nyerő,

s népszerűek voltak a rovarok körében.

Ellátták őket sok virágporral, nektárral,

s azok pedig segítették megporzásukat,

nem vetélkedhettek soha becsvággyal,

s Virágfalván meglelték boldogságukat.

Ám az idillnek vége szakadt egy napon,

viharfelhők gyűltek föléjük, s zuhogott,

cipőtalpak taposták népüket, de nagyon,

a talaj alól mérgező kotyvalék zubogott.

Emberi hangok gúnyos vihogása hallott,

s gonosz szavaik kiirtásukról beszéltek,

letépésük meglehetősen gyorsan zajlott,

hisz gyilkosaik csöppet sem henyéltek.

Gyönyörű szirmaikat a sárba taposták,

s ugráltak kis utódaik fejlődő csapatán,

száraikat eltörték, darabokra vagdosták,

növényi vérük folyt ősi földjük talaján.

Virágfalva lakói biza riadtan rettegtek,

látták, hogy kegyetlen végüket akarják,

összefogtak és immáron nem engedtek,

végül aljas eltipróikat végleg elzavarták.

Tönkretett életek

Tönkretett életek, széthullott családok,

s egymásra uszított emberek garmada,

értelem ellen való, elnyomó szabályok,

s mételyező mérget szétszóró armada.

Hamis illúziót tápláló, hazug emberek,

megvásárolt, s népeket irányító körök,

nem is kellenek ide immáron heckerek,

az emberi kapzsiság, s gonoszság örök.

Megtévesztés, szemfényvesztés, halál,

mindezek sajna mindennaposak lettek,

s az értelmes réteg kiutat nehezen talál

és hiábavalónak tűnnek az igazi tettek.

Az agymosás szennyes árja nem kímél,

bepiszkítja a legtisztább és legjobb utat,

megtéveszt, megmérgez, s ha kell elítél,

folytonosan egy valótlan világot mutat.

Tönkretett életek, megnyomorított idő

és lelketlen zsarnokok gyilkos uralma,

ha a gonosz győz, nem marad hírvivő,

s a gyávaságnak a pusztulás a jutalma.

A Remény kardja

A Remény kardja sötét helyen várakozik,

a posvány mocsarában, egy sziklában áll,

új időkre, s újfent ragyogásra vágyakozik,

mikor az ereje valamely hős testébe száll.

Körötte csordogáló víz, s haldokló erdő,

amelyet a gonosz sötétség ármánya ural,

reméli, hogy a dicsősége hamarosan eljő,

s talán a sors nem lesz vele nagyon fukar.

Feljöttek már érte holtak is a homályból,

megpróbálták kihúzni, hogy őket segítse,

nem azért került ide az igazság honából,

hogy a bűnös réteget győzelembe repítse.

Ellenkezőleg pont velük fog leszámolni,

s pokolra küldeni mind az utolsó szálig,

valamennyiüket igazán öröm feláldozni,

biz minden csapása a dicsőségére válik.

A Remény kardja újra csillogásra készül,

mikor az igaz embereket segítheti ismét,

a segítségével e gonosz világ megszépül,

s többé a mocsárba nem tér vissza innét.

A Fény serege

A Fény serege megverten poroszkál,

s katonáinak zöme fáradtan botorkál.

Meredten és kimerülten menetelnek,

nem hitték, hogy mibe is tenyerelnek.

Karjaikat csüngetik, kardjuk csörren,

s minden bokorban a sötétség zörren.

Ármány és gonosz leselkedik reájuk,

összeomlott az eddig védett világuk.

Pedig az idők kezdete óta küzdöttek,

folyamatos kihívásokkal küszködtek.

Mindig kiálltak az igaz ügyek mellett,

erejük elfogyott, most ennyire tellett.

Támogatóik megfutamodtak gyáván,

a hitványság hatalmas tömege láttán.

Nem akarták elhinni, hogy ennyi volt,

a küzdelmük e szerint semmiről szólt.

A Fény serege összeomlott magában,

elhagyták, s elárulták óriási bajában.

Most visszavonulnak új erőt gyűjteni,

hisz a gonosznak újból be kell fűteni.

Szív nélkül

Szív nélkül és lélek nélkül lehet élni,

a következményektől nem kell félni.

A hazudozás is oly könnyedén megy,

a gyarló köznép számára ez biz kegy.

Hisz ők nem is valók sohasem másra,

mint a túlvilágra befizetendő utazásra.

Könnyedén meg kell tőlük szabadulni,

hisz minden a terv szerint fog alakulni.

Még azt is elhiszik, ami nem is létezik,

s a megváltás kizárólag fentről érkezik.

Negédes, s mézes méreggel teli szavak,

a sötét, gonosz erőknek átadandó javak.

Szív nélkül pihekönnyű ítéletet hozni,

s lélek nélkül kínt, gyötrelmet fokozni.

Rettegést kelteni, az aztán valódi álom,

s ígéreteket tenni, ám úgy, hogy fájjon.

Az igaz szeretet ezeket legyőzni képes,

bizony az ármány deleje is igen véges.

Egymást segítve és jó szándékkal telve,

a szívtelen, lelketlen világ le lesz verve.

A medve

A medve félálomban szundít,

néha a másik oldalára fordul,

álmaiban sok halat elpusztít,

s pihenő gyomra megkordul.

Arcán medvemosoly látszik,

s málna illatát érzi orra előtt,

fantáziája érzékeivel játszik,

mozog a szája, enne mielőbb.

Míg horkol, léptek zaja hallik,

s belopakodik néhány ember,

miközben az álmok sora zajlik,

végigmérik gyilkos szemmel.

Méregetik bundája vastagságát,

mekkora, s mennyi pénzt érhet,

növelné önmaguk gazdagságát,

a medve kegyelmet nem kérhet.

Nem fog kapni, ha nem ébred,

a gyilkosok megnyúzzák élve,

s akkor biz többé fel nem éled,

már körbe is állták mind, félve.

Hiszen rettegnek nagy erejétől,

hiába alszik, így is tartanak tőle,

halálát tervezték már az elejétől,

bízva, nem hallanak többé felőle.

A medve orrát megcsapja a bűz,

a gonosz bűze árad barlangjában,

e rémes szag minden álmot elűz,

felriadva széttépi őket haragjában.

A Halál sötét terve

A Halál sötét terve megvalósulni látszik,

forgatókönyve kíméletlen, s gonosz,

az emberekkel könnyen játszik.

Könnyen, hiszen akadályba nem ütközik,

bármit szabadon megtehet, s hiszi,

az akaratát hű segédei tükrözik.

Segédei bábként szolgálják a gazdájukat,

kapnak érte jutalmat is igen bőven,

s ezért simán eladják hazájukat.

A népüket is gyors pusztulásba taszítják,

hisz számukra ők nem számítanak,

a családokat is szétszakítják.

Vélik, hogy őket a gazdájuk megkíméli,

s védettnek érzik becstelen létüket,

ám bűnük súlya mind elkíséri.

A Halál sötét terve megmérgezi a világot,

igyekszik örökre kiölni a reményt,

a lelkeket, s minden virágot.

Ám dölyfös önhittségében nem néz hátra,

s nem látja az apró Fényt a sötétben,

e csekélység nem hozza lázba.

A Fényt táplálja a tiszta, igaz lelkek ereje,

nemsokára beragyogja majd az eget,

s így elbukik a hitványak serege.

Nagy szükség volna

Nagy szükség volna megértésre, belátásra,

minden rossz kerüljön örökletes bezárásra!

Igazán nagy hiánycikk manapság a szeretet,

mely igaz szívvel átölel nőt, férfit, gyereket.

Nem lenne káros a figyelem, s az odaadás,

azután jöhetne a nyugalom és a poharazás.

Szintén eltűnőben van a régi szép tisztelet,

olykor feltűnik még, mint egy szösszenet.

A segítőszándék sem lenne oly hátrányos,

főképp, hogy ez a világ sötét és ármányos.

A tudás gyarapítása a hamisat elpusztítaná,

s mindamellett a gyűlöletet is csillapítaná.

A becsület, s a tisztesség is a kihalás szélén,

holott ők jártak egykor a csatáknak az élén.

A hűség, mely valaha természetesnek tűnt,

a sok mocsok közepette szinte meg is szűnt.

Nagy szükség volna összefogni biz végre,

különben valamennyien mehetünk a jégre!

Legfőképpen meg kellene tanulni küzdeni,

s minden gonoszat a tüzes pokolra küldeni!

A Rossz és a Jó harca

A Rossz és a Jó harca szakadatlanul folyik,

küzdelmük örök, az idők végéig tart,

erejük azonban lassan fogyik.

Változó sikerrel vívják a csatáikat naponta,

néha görcsösen egymásba fogódzva,

s olykor-olykor csak nyafogva.

Mindkettőnek megvan a maga háttér serege,

mely őket szolgálva, értük esküt téve,

megteszi azt, ami saját szerepe.

Mikor összecsapnak, kardjuk pengéje villan,

s a páncéljukon ragyogó Nap fénye,

minden mozdulatuknál csillan.

A Rosszat a sötétség növekvő ereje táplálja,

s amíg a Jó lassan elfeledetté válik,

a gonosz a lapjait számlálja.

A Rossz és a Jó harca a vége felé közeledik,

mindkettő a döntő ütközetre készül,

pajzsuk, páncéljuk töredezik.

Érzik, s tudják, hogy már nincs kiút innen,

végleg el kell dönteni, hogy ki győz,

más lehetőség nincsen.

h	K	s	c	p	s	v
	1	2	3	4	5	6
7	8	9	10	11	12	13
14	15	16	17	18	19	20
21	22	23	24	25	26	27
28	29	30