Saját alkotásaim
Elfújja a szél az emlékeket, s a múlt porát,
az ember nem érti, miért is történhet ez,
és a végső pillanatig keresi az okát.
A megfáradt elme oly sok mindent megélt,
megannyi fájdalmat, bánatot és rettegést,
s néha a való, a mesével helyet cserélt.
Akadtak persze örömteli percek és napok,
vidám játék, gondtalan, szabad pihenés,
szerető család, benne kicsik, s nagyok.
Elfújja a szél mindazt, ami valaha lehetett,
s olykor a leghőbb vágyak tovaszállnak,
a lélek nem emlékszik, kit is szeretett.
Hideg szelek fújnak, az emberek dideregnek,
kellemesebb, melegebb helyekre igyekeznek.
Ám a lelkek is fáznak legbelül, s szenvednek,
hiszen a rideg idők maradnak, nem engednek.
Kilátástalanságot fúj a közeledő vihar magja,
s nem hallik meg a segítségért kiáltók hangja.
Eme hangokat elnyomja a bent zakatoló szív,
amely rémülten dobogva isteni segítséget hív.
Hideg szelek fújnak, szétzúzva a megszokást,
s rettentő ereje elhozhatja az utolsó felvonást.
A természet színpadáról eltávozhat az ember,
ha a reá váró borzalmakkal küzdeni nem mer.
A sötétség idején semmi nem olyan, mint rég,
másak az álmok, s a vágyak hitehagyottak,
biz beszürkült a valamikor még kék ég.
Hazug szólamok, erős agymosás uralja a teret,
a megfélemlítés mindennapos, megszokott,
s ennél még sajnos sokkal rosszabb lehet.
Nincs összetartás, s nincs segítőszándék soha,
az emberek már ki nem állhatják egymást,
és a becsület maradéka is elszállt tova.
Senki nem mozdítaná az ujjait, hogy segítsen,
s nem ártaná magát bele a mások dolgába,
mivel nem szeretné, hogy ő is veszítsen.
A sötétség idején minden lélek fogollyá válik,
valamennyiük a gonosz számára csak teher,
és a sors mindannyijukkal csak játszik.
Az éjszaka urai hatalmukba kerítik a világot,
ügyesen bujkálnak, szinte láthatatlanok,
s a közelükben elhervadnak a virágok.
Halkan, észrevétlenül lopakodnak a sötétben,
nyomot nem hagynak, félelmet keltenek,
és mint mindig, ők vannak fölényben.
Leölik az élővilág apraját és nagyját gyorsan,
s az életben maradtak csendben lapulnak,
ám mégis elvesznek szépen, sorban.
Az éjszaka urai gyilkolásra születtek valaha,
nincs bennük könyörület, sem szánalom,
s hevíti őket a kegyetlenség parazsa.
A Remény és a Szeretet útra kelt egy napon,
vállukra vették a batyujukat egy reggelen,
mivel várták őket az emberek nagyon.
Látták, hogyan törtek meg az utóbbi időben,
mily szétszórtak, s tanácstalanok újabban,
ez nem maradhat így a közelgő jövőben.
Igyekeztek eljutni minden faluba, s városba,
beköszöntek mindenkihez, kihez lehetett,
és a gyerekeket is ők ringatták álomba.
Amerre csak jártak, újra felragyogott a Nap,
a sötét felhők elvonultak messzi földekre,
s a nép érezte, hogy végre új erőre kap.
A Remény és a Szeretet nélkülözhetetlenek,
a jóknak egy új, igaz élet esélyét jelentik,
a rosszak számára elképzelhetetlenek.
Békében és boldogságban szebbek a napok,
kellemesebben telnek az órák, a percek,
érzik a szeretetet a kicsik, s a nagyok.
Nyugodtabb a légkör, fennen ragyog a Nap,
megszokott a segítőkészség, a jó szándék,
és emberségből mindenki példát kap.
Egymást támogatva jóval könnyebb az élet,
a gondok, bajok, hamarabb legyőzhetőek,
s jobb szívvel teszi dolgát a sok lélek.
Békében és boldogságban nem érzik az idő,
s nem fárad ki az elme, sőt nagyon aktív,
az emberiség számára ez lehet a jövő.
Tiszta lélekkel állni a nehéz kihívások elé,
becsülettel megküzdeni az igazságért,
és bátran haladni az elmúlás felé.
Ezen merengett a lovag a szakadék szélén,
a kardját szorongatva nézett a mélybe,
és csillogott a fény a pengéje élén.
Felidézte a régi szép múltat, a dicső időket,
a szerető családját, amikor közöttük volt,
s a csata után hozzá vágtató hírvivőket.
A hírvivők elmondták neki, kisfia született,
ezt hallva gyorsan a nyeregbe pattant,
s rögvest, lóhalálában, haza ügetett.
Tiszta lélekkel lépett be a kastélya ajtaján,
átölelte az asszonyát és az újdonsült fiát,
s a szíve úgy dobogott, mint hajdanán.
Új élet sarjad a mezőn, eljött a kikelet ideje,
és ugyan még kissé hűvösek a hajnalok,
hamarosan visszavonul a tél hidege.
Madarak éneke száll tova, s virágok nyílnak,
méhzümmögés hallik, lepkék libbennek,
a fekete rigók a területükért vívnak.
A magasban héja köröz és a széllel szárnyal,
alant vadnyulak száguldanak, s játszanak,
a fajdok meglepik társukat egy tánccal.
Új élet sarjad és a természet önmagára talál,
fürge gyíkok sütkéreznek a kövek között,
s újból nyüzsgővé válik a zöldellő határ.
A vég küszöbén kezd éledni a tudat, az elme,
s akkor kezdi érezni, hogy jól becsapták,
és megérinti az elmúlásnak a selyme.
Ez a selyem kellemes tapintású, lágy, s tiszta,
nem sérti fel a bőrt, nem okoz új sebeket,
s nem engedi a rosszat sohasem vissza.
Rossz nélkül nem is lenne olyan sötét a világ,
békében élhetne az emberiség egymással,
s bizony feleslegesek lennének a viták.
A vég küszöbén villan a fény, s nincs tovább,
minden lélek tovaszáll az időtlen időkbe,
és onnantól bizony már nincs odább.
Fenik a kést a mészárosok, a kötényük véres,
a balta már jól élezett, a fenőacél ragyog,
s a vérszomjuk soha nem lesz véges.
Az akolban a rémült nyáj és a fejük lehajtva,
félelmükben egymásra sem mernek nézni,
nagyon rég nem voltak így becsapva.
Éveken át etették őket mindenféle szeméttel,
s amíg hallgatták a megtévesztő szavakat,
tele voltak a dús rétről szóló reménnyel.
Eljött az idő, amikor az álom rémálomra vált,
s a juhok népe csak most kezd ébredezni,
amikor látja, a vágóhíd kapuja kitárt.
Fenik a kést, s a levágás ideje kezdetét veszi,
egyiküket a másikuk után ölik le gyorsan,
és kiömlő vérük a zöld mezőt ellepi.
