versek Archívum - 122 / 228 oldal

A megszokott világnak vége

A megszokott világnak vége, nem térhet vissza,

nem engedik a sötétben rejtőzködő erők,

s ennek a levét minden ember issza.

Elpusztítják a történelmet, a kultúrát és a jövőt,

eltapossák az igazság, a méltóság érzését,

s táborba záratják a rengeteg szenvedőt.

Elveszik mindazt, ami emberré teszi az embert,

megtipornak minden felnőttet, gyermeket,

s rettegésbe fojtják az összes reggelt.

Megszüntetik a gyógyulás lehetőségét és jogát,

nem kellenek az idősek, hisz csak terhek,

s eltüntetik az aljas bűneik nyomát.

Hamarosan átadják a teljhatalmat a gonosznak,

s miközben Pilátusként mossák a kezeiket,

a hős elődök a sírjaikban forognak.

A megszokott világnak vége, ím értelem nélkül,

az emberiség nem tesz semmit önmagáért,

s ilyetén a remény is sírba száll végül.

A sötétség lelketlen szörnyei

A sötétség lelketlen szörnyei nem pihennek soha,

folyamatosan vadásznak, hisz telhetetlenek,

s az éjben nem látszik pusztításuk nyoma.

Pedig mindenfelé vértócsa jelzi, hogy ott voltak,

és sikeresen öltek, mert az étvágyuk óriási,

a tetteikről az ősidőkben is regék szóltak.

A sötétség lelketlen szörnyei rettegnek a fénytől,

föld alatti üregekben és odúkban lapítanak,

így védve magukat a Naptól, s a széltől.

Egy igazságtalan világban

Egy igazságtalan világban oly csodás az élet,

s mindennap egy igazi álomnak számít,

melyet dicsőíthet a rengeteg lélek.

Boldog minden eltelt perc és valamennyi óra,

a szíveket melengeti a gyötrelem tüze,

s nem számíthat senki, semmi jóra.

Micsoda öröm nélkülözni, jogok nélkül élni,

a szabadságot eltemetni valódi gyönyör,

s egy mámor állandóan csak félni.

Ki ne szeretné, ha elvennék mindenét hamar,

legalább nem lenne semmije, soha többé,

és nem létezhetne pénzügyi zavar.

Ki ne vágyna jó kis szenvedésekre, s kínokra,

és ki ne vágyna háborúra, pusztulásra,

miközben virágot visz a sírokra.

Egy igazságtalan világban sose volt igazság,

és soha nem is hiányzott, hiszen minek,

ilyen ez az élet, egy vigasság.

Valaha

Valaha a normális dolgok természetesek voltak,

a kerék kör alakú, az ablak meg négyzet,

s a regék a szép életről szóltak.

Mára megváltozott minden, s felfordult a világ,

torzzá lett, hamissá és igen megalkuvóvá,

erről azonban nem nyitnak vitát.

Az elme, mi egykor szomjúhozta az igaz tudást,

újabban megadta magát a sötét gonosznak,

s ezzel előre is vetítette a bukást.

Valaha az élet egy csoda volt, szívet dobogtató,

lelket melengető, emberi, érzésekkel teli,

ám mostanra rideg és szorongató.

Nehéz beismerni a hibákat

Nehéz beismerni a hibákat és a tévedéseket,

s azt, hogy sikeres volt a megtévesztés,

elnyomva az igaz véleményeket.

Sérti mindenki egóját a tudat, hogy hibázott,

hogy beleesett a gyilkosok csapdájába,

s önmagára biza nem vigyázott.

Megalázó lenne belátni az értelem kudarcát,

a szégyent, hogy ilyesmi megtörténhet,

s elismerni a gonoszok uralmát.

Kínossá válhat szembesülni a gyengeséggel,

és a hiszékenység miatti pusztulással,

az izzó, fájdalmas veszteséggel.

Nehéz beismerni a hibákat, de nincs más út,

anélkül soha nem létezhet önbecsülés,

értelmetlen lesz a jelen, s a múlt.

Mérgező gyomok

Mérgező gyomok lepték el a csodálatos kertet,

s már felütötték a fejüket minden részen,

ez pedig semmi jót nem sejtet.

A haszonnövények eddig gyarapodtak szépen,

cirógatta őket a Nap és locsolták az esők,

s békésen hajlongtak a szélben.

Teremtek is bőven és nem pusztították a talajt,

idilli volt a környezetük, s igen rendezett,

amit a gaz a pusztulásba taszajt.

Mérgező gyomok, melyek semmit nem érnek,

és a létük csak kárt okoz a kerti világnak,

ahol is a kultúrnövények élnek.

Varázslatos pillanatok

Varázslatos pillanatok, melyeket megőriz a szív,

melyek örökre reménnyel töltenek el,

s melyekért a lélek csatákat vív.

Csatákat vív megterhelve a nehéz napok idején,

s a számtalan próbatétel szürkeségében,

míg megpihenhet a béke szigetén.

Csatákat vív másokkal és önmagával is folyton,

mivel tudja, érzi, csakis úgy sikerülhet,

ha végre úrrá tud lenni a sorson.

Varázslatos pillanatok, amikre vágyik az ember,

s amelyekért sokszor bármit megtenne,

remélve, hogy boldog lesz egyszer.

Selymes szellők bársonyán

Selymes szellők bársonyán fut a végtelen idő,

és eme puha úton viszi a múltat, a jelent,

s még számára is kérdéses a jövő.

A jövő, amelyet az igaz szeretet tehet szebbé,

és melyben az őszinteség a becsület társa,

s melyet a szív kovácsolhat eggyé.

A jövő, amelynek útja a galaxisok közé vezet,

ahol minden igaz ember békére találhat,

s amely begyógyít minden sebet.

Selymes szellők bársonyán suhannak a lelkek,

és a hosszú, kimerítő küzdelmeik után,

a felfoghatatlanban békére lelnek.

Új rügy fakad

Új rügy fakad egy már halottnak tűnt ágon,

még gyengécske, kicsi és alig látható,

ám kifejlődve szép lesz a nyáron.

A haldokló növény eme rügyben él tovább,

neki adja át az erejét, a tapasztalatait,

és innen a szél sem viszi odább.

A reménytelenségből képződött ez a hajtás,

amely egészséges és egyre erősödik,

jót tett neki a rövid téli alvás.

Új rügy fakad, s a jövő reményét hordozza,

megmutatja, hogy az életösztön óriási,

s míg él, a természet gondozza.

Az élet nem adja fel

Az élet nem adja fel, újra és újra talpra áll,

s legyen bármekkora nyomás alatt is,

harcol, nem pedig a csodára vár.

Mint a mondabeli főnixmadár új életre kel,

s hiába pusztítják háborúk, vagy mérgek,

végezetül újfent és ismét csak nyer.

Az élet nem adja fel, sem most, sem soha,

s bármennyire is igyekszenek megtörni,

neki a végtelenben is marad nyoma.

h	K	s	c	p	s	v
1	2	3	4	5	6	7
8	9	10	11	12	13	14
15	16	17	18	19	20	21
22	23	24	25	26	27	28
29	30