Saját alkotásaim
A felforgatott idő nehezíti a mindennapokat,
nem tesz jót sem testnek, sem léleknek,
és megterhel kicsiket, nagyokat.
Elvesz egy órát az életből és zavart okozhat,
sokak biológiai óráját hamar szétzúzza,
s feldühít, mikor a reggel kopogtat.
Ingerültté, fáradékonyabbá teheti az embert,
morcosabbá, kedvetlenné és tompává,
s ezáltal felbőszíti a lelki tengert.
A felforgatott idő nem ígér jót, vagy szépet,
viszont az egészséget tönkre tudja tenni,
s ezzel is előbbre hozhatja a véget.
A sötétség nem pihen, újra és újra támad,
el szeretné emészteni a ragyogó fényt,
mely felé iszonyú gyűlölete árad.
Minden erejét és gonoszságát összeszedi,
bármire képes a győzelme érdekében,
s erejét a fénnyel folyton összeveti.
Próbálkozik nappal, de legfőképpen éjjel,
a praktikái gonosznál is gonoszabbak,
és ölni készül a legnagyobb kéjjel.
A sötétség nem pihen, soha nem adja fel,
s amennyiben a fény nem fog küzdeni,
hitvány vágya beteljesülésre lel.
Ki ne szeretne egy boldogabb világban élni,
ahol a békesség és a nyugalom állandó,
s ahol nem kell folytonosan félni?
Ki ne szeretné, ha szeretné az, akit ő szeret,
aki a legfontosabb a számára mindig is,
és akiért valami szépet, jót tehet?
Ki ne vágyna arra, hogy egészségben éljen,
hogy szabadon szárnyaljon az álmaival,
s hogy ne kelljen félnie az éjben?
Kinek ne lenne fontos a családja, a szerettei,
a rokonai, a barátai, s azok, kiket kedvel,
s kik mindig sokat fognak jelenteni?
Ki ne szeretne egy saját világot, ami az övé,
ahol sok az öröm, a boldogság és a fény,
s ahol csakis jókat vesz maga köré?
A szívek mélyén megannyi izzó vágy lapul,
s megannyi titok, viszonzatlan szerelem,
melyek a fájó lelket ejtették rabul.
Számtalan bánat, rengeteg szomorú pillanat,
elszalasztott lehetőségek, megbánt tettek,
és mindezek semmivé foszlanak.
A szívek mélyén nem lehet soha nyugalom,
s nem lehet békesség, vagy igaz szeretet,
míg a fantázia uralkodik a tudaton.
Mindenki ragaszkodik valamihez, az álmaihoz,
sok különféle dolgot gyűjt össze apránként,
s titkon mindig is hű marad a vágyaihoz.
Idővel megtelik a szekrény, megdobban a szív,
új remények veszik át a köddé váltak helyét,
és a sors megint, s újfent kalandokra hív.
Mindenki ragaszkodik valakihez, akit szerethet,
akiért megtenne bármit, ha szükséges volna,
s akiről kellemes képzelgései lehetnek.
Az igazi ragyogás betölti a teret, s kitölti a lelket,
magasabb szellemi szintet képvisel mindig,
és általa minden ember békére lelhet.
Befolyásolni tudja a környezetét és ezt a világot,
szebbé téve valamennyi percet, minden órát,
megcirógatva a legapróbb virágot.
Az igazi ragyogás nem fél megmutatni az erejét,
és nem fél kiállni a jó és az igazság mellett,
megtartva az önbecsülését, a szerepét.
Talány az élet és talány minden ami csak létezik,
olyan furcsa ez a viharvert világ, ami van,
s a sors által most mindez megméretik.
Igen sok információ terheli le az egyszerű elmét,
lefoglalja az agynak a kihasználható részét,
s kitölti az ébrenlét valamennyi percét.
Talány mindaz, ami most történik, ami fenyeget,
és ami félelemmel tölti el a rettegő szíveket,
ami beárnyékolja az időt, azt a keveset.
Egy reménytelen világban, reményt adni igen nehéz,
s nagyon nehéz az összetört lelkek sebeit ápolni,
hiszen felfoghatatlan ami történik, az egész.
Tervezett gazdasági válság és gerjesztett háború dúl,
folyamatos a cselszövés, az intrika, az ármány,
s ez addig tart, amíg az emberiség belefúl.
Mindennap beszürkíti az eget a reánk kiszórt méreg,
s a természetesen kék ég így elveszíti a varázsát,
végleg kiégnek a reményhez vezető fények.
Egy reménytelen világban mindennap egy rémálom,
feszültséggel, félelemmel és rettegéssel telített,
s végül ott állunk, a halálba menő sétányon.
Ébred a természet, ébrednek a növények, a táj,
álmatagon ébredeznek a telet átalvó állatok,
és mindenfelé friss, tavaszi szellő száll.
Rügyeznek a fák, virágok nyílnak a zöld réten,
az élővilág minden tagja újból sürög-forog,
s vidám madárének hallatszik az éjben.
A remény is magához tér kábulatából a napon,
kezdi végre összeszedni magát, s talpra áll,
hiszen a világ várt már rá, de nagyon.
Ébred a természet, s új esély tárja ki szárnyait,
bárányfelhők suhannak a napsütötte égen,
felélesztve az emberek titkos vágyait.
A legparányibb állat is félti és óvja az életét,
küzd a területéért, a kicsiny utódaiért,
s igyekszik elkerülni a végzetét.
Mindent megtesz, hogy a létét szebbé tegye,
az életösztön bátor tettekre sarkallja,
s akkor is harcol, ha fáj a sebe.
Méretétől függetlenül minden lény ezt teszi,
némelyik tartalék élelmet gyűjt télire,
s némelyiknek a hasa sosem teli.
Van amelyik vadászik és van amelyik legel,
akad olyan, amely halakat fog a tóból,
meg olyan is, mely a napon hever.
A legparányibb állat is méltó rá, hogy éljen,
hisz ő is a természet értékes gyermeke,
és megérdemli, hogy sose féljen.
