Saját alkotásaim
Masszává gyúrva mindenki egyformává válik,
megszűnik a tehetséges, a rendkívüli, a jó,
és a sors a különlegessel is elbánik.
Örökre eltűnik a világból az érzelem, s a vágy,
a becsület, a szép álmok, az igazi szeretet,
és ami marad, az gusztustalan, lágy.
Masszává gyúrva az élet nem ér semmit, soha,
s ha az emberiség nem küzd mindez ellen,
nem mentheti meg semmiféle csoda.
Fárasztó mindennapok és kimerült emberek hada,
rengeteg a sérült lélek, a megsebzett szív,
s még csak ezután következik a java.
Túl gyorsan terjed a homály, a fény ereje gyengül,
a látótér beszűkül, az elmék üressé válnak,
s a nyomás eme világon nem enyhül.
Fárasztó mindennapok gyötörnek öreget, s fiatalt,
elvéve a jövő reményét mindenkitől, aki él,
s kik így nem arathatnak soha diadalt.
Észre sem vesszük és már le is telt az életünk,
le vagyunk foglalva nagyon, folyamatosan,
s nem fogjuk fel, csak keveset élhetünk.
Kihasználnak minket, amíg csak járni tudunk,
és amikor már arra sem vagyunk képesek,
a legvégén talán kis levegőhöz jutunk.
Talán, hiszen addig még ki kellene húzni élve,
gyengén, betegesen, nem lesz épp könnyű,
és fájdalmas arccal nézünk fel az égre.
Fáradt szemeink a könnyek tavában fürdenek,
szép emlékeink megelevenednek utoljára,
s felénk szomorkás mosolyt küldenek.
Észre sem vesszük, amikor értünk jön a halál,
átöleli a vállunkat, megsimítja az arcunkat,
s a lelkünk szabad lesz, mint egy madár.
Nem értékeljük azt, amit természetesnek veszünk,
és nem mérjük fel a szeretteink fontosságát,
amíg még itt élnek mellettünk, velünk.
Amikor végleg eltávoznak, égetően fáj a hiányuk,
akkor döbbenünk rá, mennyit is vesztettünk,
s belátjuk, ez az érzés nem az ő hibájuk.
Bizony nem, hanem velünk született emberi hiba,
egyfajta gyarlóság, önámítás, közömbösség,
s csak későn ébredünk, efelől nincs vita.
Nem értékeljük azt, ami a napjainkat szebbé teszi,
mert ilyenek vagyunk, mindig telhetetlenek,
és a nyugalmát sajnos sokunk nem is leli.
Szépül a természet, mindenfelé virágok nyílnak,
zöldell a rét, a fák levelei fészkeket rejtenek,
s a madarak énekei násztáncra hívnak.
Élettel teltek meg a hegyek, a völgyek, a síkság,
az állatvilág sürög-forog, mind teszi a dolgát,
s közöttük sosem volt szokás a hívság.
Szépül a természet, s lehet gyönyörködni benne,
a napfényes napokat, csillagos esték követik,
az élettel semmi nem szállhat szembe.
Annyi mindent elszenvedünk, amíg még élünk,
annyi keserűség és fájdalom kíséri utunkat,
miközben számtalan dologtól félünk.
Legtöbbször tehetetlenül nézzük, mi is történik,
s csak úgy közönyösen vegetálunk folyton,
amíg a sötétség köröttünk örvénylik.
A legtöbben fel sem fogják, mi vár majd rájuk,
egyszerűen nem hiszik el és nem is akarják,
ám mégis összedől a képzeletbeli váruk.
Annyi mindent elmulasztunk, rettegve és félve,
s mi mindent meg fogunk még bánni ezután,
amíg tétlenül, nem törődően nézünk félre.
Amíg túlterheltek a napok, nincs idő semmire,
s ha van is, az nagyon kevés, nem elegendő,
és így minden esély elszáll a semmibe.
Minden esély, ami felszabadítaná az életünket,
mi nem őrölné fel a lelkünket, az elménket,
s ami segítene lassítani a végzetünket.
A végzetünket, amelyet biza szebbé tehetnénk,
ha leráznánk magunkról mindenféle rosszat,
s nem félnénk, hanem többet szeretnénk.
Amíg túlterheltek a napok, nincs erőnk másra,
mint engedelmesen végezni a feladatainkat,
ám így a remény nehezen kap szárnyra.
Mindenki bán valamit, amit nem tett meg soha,
s bár nagyon is vágyott rá, hogy megtegye,
míg várt, az esélye végleg elszállt tova.
Ugyanakkor megtett olyat, amire nem vágyott,
és nem is szándékozott, mégis véghez vitte,
hiszen egyszerűnek, s könnyűnek látszott.
Mindenki bán valamit, akár bevallja, akár nem,
s próbálhatja titkolni mások és önmaga elől,
akkor is igaz, egyszer fenn, máskor lenn.
Egymást kézen fogva, könnyebb mindent túlélni,
elviselni a mindennapok terheit, ezt a világot,
s a félelmeken, a fájdalmakon túllépni.
Könnyebb megbirkózni a gondokkal, csalódással,
a veszteségek sorával, az igen nehéz sorssal,
és szembesülni a színtiszta valósággal.
Tisztább szívvel lehet szeretni, s őszintének lenni,
vidámabban megélni az élet számtalan percét,
és egy sikeresebb, boldogabb sorsért tenni.
Egymást kézen fogva, sokkal bátrabb is az ember,
nyugodtabb, meggondoltabb és segítőkészebb,
s ilyetén talán, emberibbé válhat egyszer.
Mit a szívünk rejt, talán végleg ott is marad,
mélyen megbújva és félénken reszketve,
a sorsunk útja bármerre is halad.
Rengeteg titok gyűlik össze, ameddig élünk,
és mind magában hordozza az álmainkat,
ügyesen eltitkolva, mit is érzünk.
Mit a szívünk rejt, folyvást perzsel legbelül,
emésztő tüze gyötör, kínoz, s elhamvaszt,
míg a lelkünk önmagával szembesül.
