Saját alkotásaim
Az élet túlontúl rövid, de a forróság ideje hosszú,
kegyetlenül gyötrő, a kínokat igen elnyújtja,
s olyan ez, mint egy élet elleni bosszú.
Az élet túlontúl rövid, ám a pokoli hőség nem az,
s könnyedén tönkreteszi a vidám perceket is,
a kérdés az, hol marad a hűvös vigasz?
Kinek nincs még elege a szenvesztő hőségből,
melyben minden perc egy igazi gyötrelem,
és az ember kibújna már a bőréből?
Mikor elfogy az erő és nem lehet hová elbújni,
a légzés is igen nehéz a fullasztó levegőtől,
ez nem fog már sohasem elmúlni?
Kinek nincs még elege mindebből az egészből,
meddig kell még tűrni és meddig kitartani,
s meddig csak álmodni a reményről?
Kinek kell egy olyan világ, ahol a kín rengeteg,
amelyben a sötétség elpusztítja a fényt,
s melyben a napok nem csendesek?
Amelyben a normalitás bűn, s az értelem kihalt,
amelyikben a szeretet nem létezhet soha,
és ahol egy szellő is okozhat vihart?
Melyben a szülők ellen fordul saját gyermekük,
nem törődnek sem a jóval, sem a széppel,
és a megosztás a gonosz fegyverük?
Hol van az igazságnak a csírája, volt egyáltalán,
létezett valaha becsület és tisztességes lét,
s állt valami az erkölcs magaslatán?
Hogyan tarthatja fogságban a valótlan az elmét,
s miképpen manipulálhatja a belső tudatot,
felhasználva a szavahihetőség elvét?
Kinek kell egy olyan világ, ahol csak rab lehet,
és nem számítanak a tettei, sem önmaga,
s önmagáért biza semmit nem tehet?
A hűvösség világában sokkal boldogabb az élet,
nem szenvednek a hőségtől az élőlények,
és felszabadultabb az összes lélek.
A növények nem száradnak ki, bőven teremnek,
az állatok élénkek, jól elvannak egymással,
s vidámak a napjai felnőttnek, gyereknek.
A hűvösség világában nincs feszültség és harag,
semmiféle rossz nem létezik, csak az öröm,
s az idő nyugalmasan, békésen halad.
Mindenkiből kihozza a hőség a legrosszabb oldalát,
a kegyetlenséget, a gyilkos hajlamot és a gonoszt,
s felidézi az emberiség legsötétebb korszakát.
Azt a korszakot, melyben az értelem nem virágzott,
amelyben a jóság, a szeretet és a szépség bűn volt,
s amelyikből a tiszta erkölcs biza hiányzott.
Mindenkiből kihozza a pokol az igazi, valódi énjét,
a legrejtettebb vágyait és a legszörnyűbb álmait,
s megmutatja az emberi faj igazi mikéntjét.
Vágyálmok suhannak tova a kora hajnali széllel,
és számtalan érzést, óhajt visznek messzire,
de újra visszatérnek majd, minden éjjel.
Éjjelente elhozzák a fantáziák és a titkok világát,
a legtüzesebb vágyakozásokat, a félelmeket,
így pótolva a nappali bátorság hiányát.
Vágyálmok suhannak a ragyogó csillagok útján,
s velük tartanak a szívek a végtelenség felé,
játszadozva a lelkek érzékeny húrján.
A régmúlt percei visszaköszönnek majd egy napon,
és felidézik az egykori történéseket, s a tetteket,
megidézik a valóságot úgy, ahogyan vagyon.
Megelevenedik mindaz, amit az elme valónak érez,
amit átélt a test, a lélek, s mind, amit őriz a szív,
és melyekre az ember néha maga is rákérdez.
A régmúlt percei egykor nagyon is valódiak voltak,
átélhetőek, elviselhetőek, s olyan természetesek,
hiszen az esélyről, az igazi reményről szóltak.
Milyen csodás ez a rettenetes és kínzó hőség,
melytől izzad az ember, de úgy rendesen,
s a terményekből sem lesz bőség.
A befolyásolt időjárás valódi poklot varázsol,
és kíméletlenül gyötri az élővilág nagyját,
növénnyel, állattal egyaránt leszámol.
Nem enged pihenni, s elveszi a maradék erőt,
meggátolja a felfrissülést, a normális létet,
messze elűzve a természetes esőt.
Milyen csodás a forróság, jó ám a szenvedés,
kinek is kellenének az elviselhető napok,
mikor itt van helyettük a perzselés.
Akarunk-e eme világon élni, szenvedni és küzdeni,
megkérdezte tőlünk ezt bárki, születésünk előtt,
mielőtt minket erre a pokolra kívánt küldeni?
A hormonok játékai és a termékei vagyunk csupán,
a természetes ösztön eredményei, s a végtermék,
melyek kényszerből élnek, s bámulnak bután?
Kinek kell ez a világ, amelyből hiányzik a szeretet,
ahol nem létezik becsület, tisztesség és igazság,
s melyben nem kímélnek felnőttet, gyereket?
Akarunk-e eme világon élni, ahol nincsen remény,
ahol esélyünk a jóra a nullával egyenlő mindig,
és amelyben a lét maga is nehéz, s kemény?
Soha nem fogom elérni a nyugdíjat, sajnos soha,
és hiába vágyom erre az idős korom ellenére,
ha ez megtörténne, az lenne biz a csoda.
Mondja mindezt egy munkába megfáradt ember,
aki egész életében dolgozott és adót fizetett,
s esélyt, reményt a szabadulására nem lel.
Nem szabadulhat, amíg még megdobban a szíve,
míg fel tudja emelni a kezeit, s tud mozogni,
míg nem töri nyakát, s nem fullad vízbe.
A fiatalabbak ne is álmodjanak, oly esélytelenek,
mindaz, mit elhitettek velük, csupa hazugság,
s a valóság szempontjából veszélytelenek.
Soha nem fogom elérni azt, amiről álmodom rég,
gondolhatja ezt bárki, s bizony sajna ez igaz,
nagyon szomorú lehet a felismerés, a vég.
