Saját alkotásaim
Az egyediség ritka, ritkább, mint azt bárki hinné,
az az ember, aki egyedi, talán nem is tudja,
ám, ha rájönne minderre, sokra vinné.
Akár a legcsillogóbb gyémánt, úgy ragyoghatna,
drágakőként elkápráztatná a körötte lévőket,
s jótékonyan hatna kicsikre, nagyokra.
Az egyediség ritka, mint a holló, amely hófehér,
különlegessége adja a varázsát és az erejét,
s a tudása, a képessége, sokakkal felér.
Amit a szív magában őriz, az sokszor ott is marad,
mélyen megbújva a legelrejtettebb zugban,
s meglehet, soha nem lesz szabad.
Ott bújik meg az eltitkolt szerelem, s a vágyálmok,
a remények, a félelmek, a reménytelenség,
és ott szövik hálójukat az ábrándok.
Amit a szív magában őriz, az befolyásolja a lelket,
feltüzelheti, feldobhatja, de le is rombolhatja,
s ezzel magának ássa meg a vermet.
Suhanó álmok járják a táncukat a csillagok között,
van mindenféle, jó, rossz, vidám, szomorú,
és ember áll, valamennyi mögött.
Emlékek, elképzelések, vágyak adják az alapjukat,
fantázia teszi színesebbé az estek sokaságát,
és éjjelente folytatják kalandjukat.
Suhanó álmok pihentetik a fáradt elméket reggelig,
ellazítják a testet, amely túl sok terhet cipel,
és ilyenkor nyugalomhoz engedik.
Mikor a méz is keserű, akkor már nagy a baj,
semmi nem tetszik és szenved a lélek is,
s nem tud elülni a szívekben a zaj.
A testet is fájdalom gyötri, s igen sok a gond,
sikertelenség övezi a napok nagy részét,
a sors minderre még pezsgőt is bont.
Mikor a méz is keserű, jön egy kellemes nap,
ami felüdít, felfrissít és vidámabbá tesz,
s maga után szép emléket hagy.
Elhinni a valótlanságot, ez sajnos ma már a sikk,
és nem szembemenni a szutykos, sötét árral,
ez az, aminek örül, az az aljadék klikk.
Nem elfogadni az értelem szavát, ez a való álom,
fejet hajtani, mindent átadni a hiteltelennek,
és ilyenformán elbukni, bármiféle áron.
Elhinni a valótlanságot, ez amit tőlünk elvárnak,
nem gondolkodni, hanem engedelmeskedni,
és ilyetén feszítenek minket egymásnak.
A sötétség jól tud altatni, s mire eljő a reggel,
az emberek elméje oly furcsákat álmodik,
és elhiszi, hogy szépen él majd egyszer.
A valóságot csupán álomként kezeli sokszor,
és mindazt, amit a szeme valójában láthat,
letagadja, elutasítja, s mérgében tombol.
Nem fogja elismerni, hogy valaha is tévedett,
mivel akkor be kellene vallania a hibáit is,
és elfogadni, hogy feleslegesen létezett.
A sötétség jól tud altatni, a varázsa elveszejt,
csillogást ígér, sikert, minden szépet és jót,
ám mire ébred az ember, mindent elfelejt.
Mi a szívben rejlik, az legtöbbször ott is marad,
meglapul csendesen és igyekszik hallgatni,
miközben az idő folyamatosan halad.
Ott bent, biztonságos, s nem sérülhet meg soha,
jól el van rejtve a kíváncsi tekintetek elől,
tudja, ha előjön, nem mehet vissza oda.
Mi a szívben rejlik, magában rejti a titkok sorát,
a szerelmet, a varázst, a vágyat, az álmokat,
s odabent reménykedve várja a csodát.
Mennyi mindent kell elszenvednünk, amíg élünk,
számtalan sérelmet, megaláztatást és bánatot,
s mindezeket tűrjük, miközben félünk.
Félünk a kudarctól, a lelki sebektől, a csalódástól,
az érzelmektől, a szerelemtől, az elutasítástól,
és önmagában, főképpen a valóságtól.
Félünk a betegségektől, a háborúktól, a terhektől,
az adósságtól, a szörnyű kiszolgáltatottságtól,
és a megvalósíthatatlan tervektől.
Félünk a szomorúságtól, a fájdalomtól, s a kíntól,
a szeretteink elvesztésétől, az egyedülléttől,
és legfőképpen, a reánk váró sírtól.
Mennyi mindent szeretnénk és mikre is vágyunk,
milyen csodás dolgokról álmodunk, de hiába,
amíg a jóra csupán tétlenül várunk.
Varázslatos apró fények villannak fel éjjelente,
és mint apró gyémántok csillognak szerte,
ők viszik a lelkeket a végtelenbe.
Emberi szem csak ritkán pillanthatja meg őket,
hiszen az erdő mélyén, ahol táncot lejtenek,
a fák szinte már az égig nőnek.
Varázslatos apró fények cikáznak a titkos úton,
és velük szállnak az emlékek, a remények,
kívánva, hogy eme éj el ne múljon.
A sötétség erdejében bolyong a megtévedt értelem,
és jó ideje már, hogy nem látja a fától az erdőt,
ám ezt nem fogja fel, hisz nem lát túl élesen.
Tétován baktat és a tájékozódásra bizony képtelen,
egyik fa után a másiknak ütődik, nem érti miért,
s emiatt lassan átjárja a csontjait is a félelem.
A sötétség erdejében még a fény is gyengévé válik,
és nem ragyog fennen, mint csillagok az éjben,
ezen a helyen semmi nem az, aminek látszik.
