Saját alkotásaim
A valóság és az élet gyakran próbára teszi az embert,
sajna nem cirógatja a lelkét, kedvesen, lágyan,
hanem felkavarja, mint vihar a tengert.
A valóság és az élet meg tudja keseríteni az álmokat,
s a vágyak tüze hiába lobog fennen a szívekben,
az ember legtöbbször, szenvedő áldozat.
A sors sokszor kegyetlen, s nem kíméli a gyengét,
nem segíti a jókat, a rendeseket, az igazakat,
hanem beléjük mártja a sötét pengét.
Nem kegyelmez az elesetteknek, a szegényeknek,
a jószívűeket és a tisztességeseket sem bírja,
egyszerűen véget vet a reményeknek.
A sors sokszor kegyetlen, az igazság nem az útja,
nem szereti a békét, bezzeg a háborút igen,
és a szenvedést a végtelenig nyújtja.
Egy este hazatért a túlterhelt és megfáradt ember,
lezuhanyzott, evett, ivott, tévézett, s lefeküdt,
másnap reggel azonban, fel már nem kelt.
Mielőtt lepihent, elmélkedve mosolyogni kezdett,
végiggondolta, mit is kellene csinálni másnap,
ám az az éj, a végzete lett, s nem a kezdet.
Egy este véget ért egy lélek útja, a csillagok látták,
és a Hold is némán gyászolt azon az éjszakán,
de tudta, eme lelket a végtelenben várják.
A legerősebb is összeroskad, ha túl sok már a teher,
ha nem bírja tovább azt a hihetetlen nyomást,
és a lelkének, csupán a fájdalom felel.
A legerősebb is összeroskad, amikor elhagyja az erő,
amikor immár teljesen összezuhan és feladja,
s végül reá csukódik, a sötét koporsófedő.
Ha ép a lélek, a test is sokkal jobban érzi magát,
sokkalta vidámabb és boldogabb az ember,
a sors pedig nehezebben látja el a baját.
Ha ép a lélek, akkor az élet sem olyan szomorú,
szebben ragyognak a csillagok éjszakánként,
és a Hold kerek arca, szélesebb mosolyú.
Mindenkinek lejár az ideje, hogy mikor, az kérdés,
addig azonban annyi mindent muszáj tenni,
s nem tudhatjuk, melyik az utolsó lépés.
Mindenkinek lejár az ideje, amely alapból is kevés,
számtalan gond és fájdalom keseríti a lelket,
ez a csodás élet, sajnos nem igazán mesés.
Mire gondolunk, amikor behunyjuk a szemünket,
mire is, az elfojtott vágyainkra, az álmainkra,
és arra, mikor elveszítjük az eszünket.
Arra, hogy sokkal többek is lehetnénk, másabbak,
ám ahhoz bizony meglehet, változni kellene,
s talán úgy elhagynának a fájdalmak.
Mire gondolunk, amikor megérint a valóság szele,
és rájövünk, csupán kis porszemek vagyunk,
s az életünk, biz keserűséggel van tele.
A lelkünk mélyén tudjuk, hogy leépülünk lassan,
fáradékonyabbá, gyengébbé válunk mind,
és a sors ostora végül rajtunk csattan.
Az egykori erőnk immár a múlté és csupán álom,
a tükörben sem azt látjuk, amit szeretnénk,
s nem akarjuk, hogy bárki velünk háljon.
A ragyogásunkat is elfújta a szél, s nem jő vissza,
ez nagyon megvisel bennünket, nagyon fáj,
hogy mennyire, az bizony a szívünk titka.
Végül feledésbe merülünk, mint aki nem létezett,
az emlékünket a szeretteink őrzik, míg élnek,
és a kaszás mindig is mögöttünk lépkedett.
A lelkünk mélyén talán soha nem volt nyugalom,
a békesség és a szeretet sem vitte túlzásba,
s legvégül, az eltávozás lesz a jutalom.
Csendes éjjeleken halkan útnak indulnak az álmok,
és megkerülve az elmét, csodákat varázsolnak,
felkeltve a fantáziák világában a lángot.
Annál a lángnál láthatóvá válnak az áhított vágyak,
különleges kalandok történnek minden este,
ám reggelre az álmok is pihenni vágynak.
Csendes éjjeleken bárki más lehet és mássá válhat,
olyanná, amivé szeretne, de ébren nem megy,
ezért a lelkek egész nap az éjszakára várnak.
Mikor a szeretet átölel, könnyebbé válik minden,
szinte szárnyal a fantázia, s boldogabb a szív,
és ennél az érzésnél megérintőbb nincsen.
Mikor a szeretet átölel, a jeges lélek is megolvad,
sőt, a csillagok is szebben ragyognak az égen,
és az eddig kapott sebek, végleg beforrnak.
