Saját alkotásaim
Az idő kapuján átlépve vajon mi várhat még reánk,
erről bizony még senkinek sincsen fogalma,
s nem tudhatjuk mi zúdulhat miránk.
Mikor kinyílik az a kapu, kinyílik egy másik világ,
egy ismeretlen, egy rejtélyes, egy félelmetes,
s ott nem fogadhatóak el többé hibák.
Az idő kapuján átlépve mi sem leszünk önmagunk,
ám a végtelen, a csillagok, s a galaxisok útján,
tiszta lélekkel mindannyian túljutunk.
Talány az élet és talány minden ami csak létezik,
olyan furcsa ez a viharvert világ, ami van,
s a sors által most mindez megméretik.
Igen sok információ terheli le az egyszerű elmét,
lefoglalja az agynak a kihasználható részét,
s kitölti az ébrenlét valamennyi percét.
Talány mindaz, ami most történik, ami fenyeget,
és ami félelemmel tölti el a rettegő szíveket,
ami beárnyékolja az időt, azt a keveset.
A mesék világa tele van mindenféle lénnyel,
különleges teremtménnyel, s bűbájjal,
varázzsal, csodával, s fénnyel.
Ugyanakkor számtalan rém bújik elő az éjjel,
szörnyek, boszorkányok és koboldok,
s gonosz manók néznek széjjel.
Tüzet okádó sárkányok világokat rombolnak,
hercegnőket rabolnak, falvakat égetnek,
s ha a leány megmenekül, tombolnak.
Állandó a küzdelem a jók, s a rosszak között,
tündérek és angyalok segítik az embereket,
mindig ott állnak a védtelenek mögött.
A mesék világa rejtélyes, izgalmas és titkos,
sok szereplője megjelenik az álmokban is,
s végül az igazság győz, az biztos.
Buck ügynök az órájára pillantott. Kilenc óra lesz két perc múlva. Már fél órája üldögél ebben a falatozóban. Mióta itt van, megevett két hamburgert és most a kávéját szürcsölgetve kifelé tekintget az ablakon. A húgát várja. Ide beszéltek meg találkát péntek délelőtt kilencre.
Egyre türelmetlenebbül fészkelődik a széken.
Végre nyílt az ajtó és egy barna hajú, formás testű, szép arcú nő lépett be rajta. Óvatosan körbepillantott, majd elindult Buck irányába. Nagyot sóhajtva leült vele szemben.
– Szia! Pontos voltam? – köszönt oda az ügynöknek.
– Igen, mint mindig. Mi a gond? Nyilván nem véletlenül hívtál ide. Kérsz valamit? –
– Nem, köszi. Igazad van. Nagy bajban vagyok. El fogyott a pénzem és nem tudom kifizetni a legutóbbi adagomat. Tudnál segíteni? Kérlek! –
– Megbeszéltük, hogy abbahagyod ezt az életmódot. Nem? Hányszor kértelek már? Segíteni tudnék, de nem adok pénzt Neked. El kell menned egy elvonókúrára. Rossz fényt vetne rám az FBI-nál, ha kiderülne, hogy az egyetlen húgom kábítószerezi magát. Mit gondolsz, mit szólna ehhez Anya ha még élne és hogy néznének rám azután odabent az ügynökségnél? Apánk meg jól tudod, hogy a baleset óta csak egy élő roncs. –
– Igazad van, tudom, de nem bírok ellenállni. Gyenge vagyok. Nem segítene a társad? –
– A társam Taylor le is lőne. Ő az igazság megszállottja. Nagyon jó ember, remek kolléga, de hajthatatlan a bűnözőkkel és a bűnnel szemben. Különben is mit mondhatnék neki? Bocsi Robert, de a húgom kábítószeren él és nem tud szabadulni a hatása alól. Nem adnál neki egy kis pénzt? Így gondolod? –
– Nem tudom, mit is gondoljak, de amennyiben nem tudok fizetni vasárnapig, akkor biztosan megölnek. Ezt nem hagyhatod! –
– Mondd meg ki az a szemét és utánanézek, mit tehetek. –
– Inkább nem mondanám meg, mert akkor Te is bajba kerülhetsz. –
– Vagy megmondod, vagy tűnj el innen! Megmondtam, nem adok pénzt arra, hogy teljesen tönkretedd magadat! Nézz a tükörbe! Még mindig szép vagy, de nem is olyan régen gyönyörű voltál. Azért mert a szüleink autóbalesetet szenvedtek és Anya meghalt, még nem kellett volna így kezelned a helyzetet! Én is szerettem őket és mégsem süllyedtem idáig. Különben is Apánk még él és lehet, hogy lassan rendbe jön. Ezzel szembesüljön ha kijön a kórházból? Ezzel, hogy az imádott leánygyermeke kábítószerezik, hogy a bűnözők világát járja? Térj már észre! Bele is halna a szégyenbe és az aggódásba! Ezt akarod? –
– Nem, dehogyis. Minek képzelsz engem? Egy szívtelen dögnek? –
– Annak nem, de egy megfontolatlan, gyenge akaratú, sérülékeny nőnek igen. Kiváló eredménnyel végezted el az egyetemet, megszerezted a doktori címet és jó ügyvédi állásod lehetne. Minderről lemondanál, csak azért, mert nincs erőd és akaratod leszokni arról az átkozott kábítószerről? Igen? –
– Nem, dehogyis. Megígérem Neked, hogy leszokom, csak most, még ez egyszer segíts! Esküszöm, hogy elmegyek elvonóra. Kérlek bátyám! –
– Rendben. Meglátom mit tehetek, de ha nem állod a szavad, többé ne kerülj a szemem elé az életben! Megértetted? –
– Igen. –
– Beszélek Roberttel. Nem lesz könnyű dolgom az biztos. A végén még miattad fejez le. – nevetett kissé megkönnyebbülten Buck.
– Neki sok ismerőse van a kábszereseknél is és biztosan hatékonyabban tudja kezelni az ügyedet. Persze, ha egyáltalán meg tudom győzni, hogy segítsen rajtad, rajtunk. –
– Köszi! Igazán jó tesó vagy. Nagyon szeretlek! –
– Én is szeretlek! Most azonban meg kell mondanod nekem, hogy kinek tartozol. Értsd meg, muszáj tudnom! –
– Jól van. Egy olasz dillertől szoktam vásárolni. Úgy hívják, hogy Bartalómeó Manchini. –
– Manchini? Te jó ég! Tudom, ki az. Ő nemcsak diller, hanem az olasz maffia bérgyilkosa is. Évek óta figyeli az FBI. Így még bonyolultabb a helyzet. Sürget bennünket az idő. –
A hatalmas csarnokban, hosszú sorokban felfüggesztve csüngtek a húskampókon a félbevágott sertések. A feldolgozó asztaloknál egymás mellett szorgoskodtak a hentesek. Megfelelő méretűre vágták a húst. Azután futószalagra rakták és az árunak való elindult a csomagoló részlegbe. Óránként tíz perc szünetet tarthattak. Ezt használták ki arra is, hogy egymást hecceljék.
– Nézd már Bob, az a nyurga még szünetet sem tart. Biztosan a hiányérzetét pótolja a megszállott munkával. – nevetett az egyikük.
– Az lehet. Ezt a fazont még nem hallottam beszélni, amióta itt dolgozom. Talán, néma? –
– Mindjárt megtudjuk. Hé, Te! Nem akarsz pihenni? Hozzád szóltam! –
Semmi válasz. A magas hentes darabolt tovább.
– Mi van, süket vagy? Anyád talán nem tanított meg válaszolni? –
A cukkolt férfi kezében megállt a bárd. Mély, hörgő hangot hallatott, majd a következő pillanatban lesújtott a húsra. A borda nagyot reccsenve kettévált. Ezután megfordult és dühödten torkon ragadta a sértegető kollégáját. Szuszogva a falhoz nyomta és felemelte a padlózatról. Az megpróbálta lefeszíteni a nyakáról a szorító kezeket, de erőlködése sikertelennek bizonyult. Egyre fogyott a levegője. A szemei bevéreztek. Lábon rúgta fojtogatóját, de annak az meg sem kottyant. Bob nem nézhette tovább tétlenül a dulakodást. Megragadta az izmos karokat és hangosan ordítani kezdett.
– Elég volt! Engedd el azonnal, vagy megbánod! –
Fenyegetése süket fülekre talált. Ököllel hátba vágta a támadót, majd jobb karjával átölelte a nyakát és igyekezett ledönteni. Nem bírt vele. Nagyon masszívan állt a lábán. Mindössze annyit sikerült elérnie, hogy elvonja a figyelmét. Ő egyik kezével elengedte a már alélt férfi nyakát és a könyökével hátraütött. Bob fájdalmasan az oldalához kapott. Ennyivel azonban nem úszta meg. A nyurga az ájult testet földre lökve megfordult és hatalmas erővel gyomorszájon vágta Bobot. Mire összerogyott volna, már jött is a következő ütés. Ez állon találta. Vér buggyant ki a szájából és a vérrel együtt egy törött fogat is kiköpött.
– Anyám?! Anyám?! – hallotta a furcsa, rekedtes hangot, miközben térdre rogyott. Kapott még egy jókora rúgást is és elterült. Ekkor tért vissza a csarnokba a többi dolgozó. Látták, ahogyan a magas hentes rugdalja a földön fekvő Bobot. Azonnal a segítségére siettek. Ketten igyekeztek lefogni, ám nem jártak szerencsével, mert az őrjöngve, szinte állatok módjára harcolt. Ütött és rúgott is. Mindketten elterültek, a kemény küzdelemben. Nyögések, jajgatások és ordítozás hangjai törték meg a csarnok megszokott rendjét. Hat embernek sikerült végül lefogni a magából teljesen kivetkőzött munkatársukat. Miközben leszorították, még mindig azt motyogta:
– Anyám! Anyám! –
A felfordulásnak azonnali elbocsátás lett a következménye. A főnök alaposan lehordta és közölte vele, hogy csak azért nem tesz feljelentést ellene, mert eddig kiválóan dolgozott és soha nem volt rá panasz. Mindamellett a cégének nem hiányzik a rossz hírverés.
Összepakolta a holmiját, fogta a táskáját és beletörődően hazaindult. Útközben magát okolta, amiért ennyire elveszítette az önuralmát és kis híján lebukott. Tisztában volt vele, hogy nagy szerencséje van, mivel egy feljelentés esetén az összes titka kiderülhetett volna.
Néhány megálló után úgy döntött, hogy leszáll a metróról és gyalog folytatja az útját. Legalább kiszellőzteti a fejét. Ráér, hiszen már nem kell dolgozni mennie holnaptól. Semmi gond ezzel, hiszen a bankban jelentős összeg van a számláján, az apja utáni örökség révén.
Késő délután volt. A Nap lenyugodni készült.
Gondolataiba merülve sétált hazafelé, mikor megpillantott egy üzletből kilépő, fiatal szőke nőt, aki két szatyrot cipelt. Meredten bámulni kezdte. Érezte, hogy egyre szaporábban kezd verni a szíve. A nyomába szegődött. Sokan voltak az utcán, ám ő ügyet sem vetett a többi járókelőre. Kizárólag a kiszemelt nőt figyelte árgus szemekkel. Szaporázta a lépteit, hogy minél közelebb jusson hozzá. Sietve kerülgette a járdán állókat. Néha arrébb tolt egyet-egyet közülük. Már egészen közel járt hozzá, mikor a saroknál nyomát veszítette.
Arra ébredt, hogy nagyon fázik. Kezében még mindig erősen szorította az üres borospoharat. Hunyorogva körbenézett. Azon merengett, hogy vajon mennyi ideje fekhet így a fürdőkádban. Letette a poharat a kád szélére és lassan kiszállt a vízből. Berzenkedett. Tiszta libabőrös volt a teste. Gyorsan megtörölközött és átment a szobájába. Rápillantott az órára. Éjfél múlt húsz perccel.
– Jól elszunnyadtam. Aludnom kell, mert reggel muszáj lesz dolgozni, mennem. – mondta magának.
– Menyusnak nem adtam tejet. Sebaj, reggelig nem hal éhen. –
Beállította az ébresztő órát és lefeküdt. Hamarosan mély álomba zuhant. Álmában nyughatatlanul forgolódott. Néha még nyöszörgött is. Lerúgta magáról a takarót, de észre sem vette.
Öt órakor az óra ébresztette. Kelletlenül feltápászkodott és félálomban elindult a fürdőszoba irányába.
– Mi történt tegnap este? Mit csináltam? – kérdezte magától. A válasz egyelőre a homályba veszett. Nem emlékezett semmire.
Miután elvégezte a reggelente szokásos teendőit, felöltözött és lement a pincébe.
– Van még időm. Nyolc órára úgyis beérek a munkahelyemre – motyogta.
Bekapcsolta a számítógépet és belenézett a hírekbe. A legtöbb újság, mint például a New York Times, a New York World, vagy a New York Post is röviden beszámolt egy előző éjszaka történt szörnyű bűntettről. Miközben olvasta a cikkeket, kezdett derengeni valami az emlékezetében.
– Ezt, Én tettem volna? Nem emlékszem pontosan. – fogta a fejét és töprengett.
– Na gyerünk, mert nem érek rá! –
Levette az egyik maszkot az öt műanyag emberi fej egyikéről és felsietett a lakásába. A fürdőszobai tükör előtt állva rásimította torz arcvonásaira és elégedetten nyugtázta a látványt.
– Így jó lesz. Senki nem gondolná, hogy nem ez az igazi arcom. Nem hiába tanultam annyit a tudományról és a technikáról. – büszkélkedett magának.
Új arccal felvértezve kiment a konyhába és kivette a tejet a hűtőből. Öntött a macska tányérjába, majd hívogatni kezdte. Menyus nemsokára meg is jelent és azonnal nekilátott a reggelije elfogyasztásának. Eközben Ő kiment a hallba és élelmet szórt a halainak is. Azok nagy élvezettel, szokás szerint egymással versenyezve habzsolták a haleledelt. Percekig gyönyörködött bennük.
Érezte, hogy valami végigsimítja a nadrágja szárát. Lepillantott és látta, amint a cicus dorombolva dörgölődik hozzá. Ez nagyon jó érzés volt a számára. Lehajolt és simogatni kezdte.
– Na, elég legyen ennyi! – mondta. Fogta a táskáját még egyszer körbenézett, hogy mindent rendben hagyott-e és útjára indult.
A metrón üldögélve óvatosan kémlelte az utasok arcát. Megnyugodva vette tudomásul, hogy azok ügyet sem vetettek rá. Ez egyértelműen bizonyította a számára, hogy tökéletesen néz ki.
Azon merengett, hogy mit fog mondani a főnökének, ha rákérdez, miért is nem ment be tegnap. Igaz, telefonon közölte, hogy rosszul érzi magát, de lehetségesnek tartotta, ez nem lesz elég indok.
– Majd lesz valahogy. Végül is van fantáziám. – zárta le magában a kétkedést.
Miután kiszállt a metró kocsiból, nagyjából még tíz perc távolságra lehetett a céljától. Szaporán szedte a lábait. Léptei keményen kopogtak a járdán. Mindenfelé jöttek-mentek a munkába igyekvők és máshová tartók egyaránt.
Lehajtott fejjel lépett be a cég kapuján. Beblokkolt az óránál és felment a lépcsőn az öltözőbe.
Sok dolgozó sürgölődött körülötte, de nem szóltak hozzá. Tudták, hogy igencsak magának való. Kinyitotta a szekrényét és kivette a munkaruháját. Átöltözött, majd fogta a felszerelését és átnézte, hogy milyen állapotban vannak. Úgy vélte, jobban teszi, ha élesít még a késein egy kicsit. Felkötötte a szája elé a védőmaszkot. Sóhajtott egy nagyot és belépett a csarnokba.
– Nos, mi az? – kérdezte Taylor.
– Nem tudhatom. – válaszolta dr. Mulland. – Nézze meg! Úgy látom, szöveg van rajta –
Taylor átvette a tasakot, majd odaszólt Regisnek.
– Vegyenek le minden nyomot róla és a tartalmáról is! Mielőbbi eredményt várok. –
– Rendben Taylor ügynök. Megtesszük, amit lehet. –
– Az előző gyilkossággal kapcsolatban jutottak már valamire? Találtak már valami nyomot, amin elindulhatunk? –
– Még nem. Túl sok a munkánk és kevés az időnk. Különben is az alapos elemzésekhez több időre van szükség, de megtesszük, ami tőlünk telik. –
– Remélem is. Mindenesetre azonnal értesítsen, ha használható bizonyítékkal tudnak szolgálni! –
– Meglesz. Nem akarja megnézni, mi van benne? –
– Dehogynem, de most nincs nálam gumikesztyű. Nem akarom beszennyezni a bizonyítékot. Segítene? –
– Egy pillanat. Rögvest megoldom. Úgy látom, összehajtott papírlap lehet. –
Regis óvatosan, két csipesz segítségével kiemelte a lapocskát. Kívülről az állt rajta: „A nyomozás vezetőjének!” Az egyik csipesszel a lap szélét tartotta, míg a másikkal óvatosan szétnyitotta. A belső oldal üresnek tűnt.
– Mi ez? Tréfálkozik velünk ez a gazember? – kérdezte Taylor.
– Talán speciális tintát használt, hogy nehezítse a dolgunkat. – Vélte Regis.
– Az meglehet. Szóval már üzenget is. Egyre agresszívabb és pimaszabb lesz. Tipikus sorozatgyilkos jellemvonás. –
Folytatni készült a mondandóját, mikor hívták a mobilján.
– Taylor ügynök. … Micsoda?….. Mikor történt? ….. Hová vitték? ….. Azonnal indulok. –
Miközben beszélt meglazította a nyakkendőjét. Elsápadt. Arcán egyre jobban látszottak a kialvatlanság és a fáradság nyomai.
– Buck! Most el kell mennem. Nagyon fontos. Intézkedj, hogy a rendőrség zárja le a környéket! Senki, nem jöhet ide. Főleg az újságírók nem.. Légy szíves ments ki valahogy a főnöknél és tájékoztasd a fejleményekről! Azután menj, aludj egyet! –
– Ahogy elnézlek, inkább Neked kellene már aludnod. Nem pihentél túl sokat mostanában. –
– Az biztos, de a bűnözők miatt nincs rá sok időm. –
– Akkor is muszáj pihenni. Kipihenten jobban lehet gondolkozni. Te is ember vagy. Szükséged van kikapcsolódásra, különben felemészt a munka. –
– Igazad van, de most tényleg mennem kell. Holnap találkozunk. –
– Robert! Szeretnék megbeszélni veled valamit. –
– Majd holnap. Vigyázz, engedd el a helyszínelő kocsikat! –
Hátrább léptek. Három autó suhant el előttük. Az utolsó lelassított. Regis odaköszönt nekik.
– Jó éjt! –
– Magának is! A doktor itt van még? – kérdezte Buck.
– Most pakol össze. A kocsijánál van! – jött a válasz.
A fényszórók nélkül meglehetősen sötét volt a sikátorban.
– Még jó, hogy van zseblámpánk. Itt ugyancsak elkél. Na, gyere Buck! A doktort még megkérdezem. –
Lépteik alatt recsegtek a szanaszét heverő szemétmaradványok. Így, éjféltájban ez igazi kísérteties hatást keltett.
– Akárcsak egy horrorfilm díszlete. Nemde Robert? –
– Úgy valahogy. Sajnos ez a díszlet valós. –
– Dr. Mulland! – léptek oda hozzá. – Tudna mondani valamit a halál beálltát illetően? –
– Biztosat majd a boncolás után mondhatok, de így elsőre azt mondanám, hogy kilenc és tizenegy óra közzé tehető az időpont. A gyilkos fegyver vélhetően, egy –
Megszólalt Taylor mobilja. – Máris indulok. Elnézést doktor! Buck folytasd Te, kérlek! –
Este tizenegy óra múlt. Lépések hallatszottak a lépcsőn felfelé. A következő pillanatban kulcs fordult a zárban, majd lassan, kissé csikorogva kinyílt az ajtó. Mély szuszogás hallatszott. A sötét alak belépett a helyiségbe. Átment a hallon, egyenesen a szoba irányába. Felkapcsolta a világítást. Körbenézett. Lehajolt és felvette a szőnyegen heverő fényképet.
Mereven nézte egy ideig, majd hörgő hangon megszólalt:
– Megmondtam, hogy meg foglak ölni. –
– Megmondtam és meg is tettem. Ezt érdemelted, mindazért, amit velem tettél. –
A szekrényhez lépett és visszatette a fotót a fiókba. Átment a fürdőszobába. Megállt a tükör előtt és óvatosan lehúzta az arcáról a maszkot. Fájón tapogatta a sérült arcrészt. A tegnap szerzett seb begyulladt és nagyon fájt. Óvatosan bekente fájdalomcsillapító kenőccsel. Nézte a tükörképét és viszolygott önmaga látványától.
Megnyitotta a vízcsapot és teleengedte a kádat meleg vízzel. Levetkőzött, majd öntött magának egy pohár bort. Befeküdt a kellemes hőfokú vízbe. Behunyta a szemét. Kortyolgatta az italt és lassan ellazult.
Ekkor jött be szinte hangtalanul a fürdőszobába a macskája.
– Szia Menyus! Hogy vagy? Kérsz egy kis bort? –
– Persze te inkább tejre vágynál. Na, majd öntök neked, ha befejeztem a fürdést. Most hagyj pihenni! –
Hátradőlt és behunyta a szemét. Gondolatban elkalandozott. Visszatért abba az időbe, amikor az anyja savval leöntötte az arcát. Tisztán „látta”, amint sérülten, savtól égő arccal igyekezett eljutni a kerti csaphoz. Nagy fájdalmában szinte eszét vesztette. Mire oda jutott már késő volt. Helyrehozhatatlan károkat szenvedett. Tizennégy éves létére torzszülötté vált.
Az anyja kelletlenül hívta a mentőket. Míg megérkeztek, egyfolytában szidta a fiát.
– Te szemét nyomorult! Ez kellett Neked? – ordította.
– Hogy nézel ki? Látnod kellene magad! – folytatta.
– Minek is születtél meg? Csak elrontottad az életemet. Az a szerencsétlen apád is itt hagyott idő előtt. –
– Apa balesetben halt meg! Tudhatnád! – válaszolt nyögve az elhangzottakra, miközben a hideg vizet eresztette az arcára. Kínjai mégsem enyhültek.
– Az apád egy tökfilkó volt. Egy anyámasszony katonája. Hagyhatott volna rám nagyobb vagyont is. Persze a Te részed az megvan a bankban, de minek az neked, semmirekellő nyomoronc? – sértegette tovább.
– Nem érdemelted meg apát. Te egy mocskos ribanc vagy anya! –
– Hogy mersz így beszélni velem? Jobb lett volna, ha elvetetlek, annak idején. –
– Szerintem is jobb lett volna, átkozott némber. –
– Minek neveztél? – csattant fel az anyja.
– Azt mondtam, hogy némber. Ribanc! Szajha! –
– Hogy fordulnál fel! –
– Arra ne számíts. Nem szerzem meg neked ezt az örömöt. –
– Abban ne légy olyan biztos. Különben is mit gondolsz mi vár rád, ha megvádollak gyilkossági kísérlettel? – üvöltötte, miközben belerúgott a kínok között fetrengő testbe.
Ekkor fordult be az udvarra a mentő. A mentősök elborzadva nézték az iszonyúan sérült arcot. Azonnal hűsíteni kezdték a bőrt.
– Mi történt itt – kérdezték a nőt.
– A fiam rám támadt és meg akart ölni. Dulakodás közben valahogyan ráborult a sósav. –
– Biztosan így történt? –
– Persze, hogy biztos! Meg akart ölni, ahogy mondom. –
– Hívta már a rendőrséget? –
– Éppen az előbb –
– Na, sietnünk kell. Velünk jön? –
– Nem, van még elintézni valóm. – válaszolta.
– Taylor és Sanders ügynökök azonnal induljanak a Hetvennyolcadik utca külvárosi végébe. Jelentést kaptunk egy újabb gyilkosságról, amelyet ugyanolyan módszerrel követtek el, mint a Central parkit. A helyszínelők már ott vannak. –
– Ez nem lehet igaz! Alig aludtam valamit az elmúlt két napban. A gyilkosok sohasem pihennek? – mérgelődött Taylor.
– Mint tudjuk, a gonosz sosem alszik. – válaszolt Sanders.
– Akkor gázt neki! –
Leszállt az este. A város nyugovóra készült. Valamelyest csökkent a forgalom. Szótlanul ültek egymás mellett és kifelé bámultak. Az éjszakai élet lassan kezdett beindulni. Az utcákon megjelentek az éjszakai „pillangók”. Mélyen kivágott dekoltázsban, alig öv alá érő szoknyácskákban kellették magukat. A háttérből stricik figyelték őket árgus szemekkel.
Az üzletek környékén megindult a bandázódás. Töménytelen kábítószer fog gazdát cserélni ma este is. Egészen fiatal gyerekek is árulják és fogyasztják is a drogot. Kihasználva a törvény adta lehetőséget, miszerint kiskorú nem büntethető. Nyüzsög a bűn az utcákon.
Az FBI ügynökök tisztában voltak a helyzettel, de most nem ennek a megoldása volt a feladatuk.
Nagyjából fél óra múlva értek a helyszínre. A külvárosra jellemző romos épületek és szemétkupacok fogadták őket. Keskeny sikátor vezetett át a Hetvenhetedik utca irányába. A falak mellett elhelyezett szemetes konténerek szűkítették, az amúgy is szűk teret. A helyszínelő csoport tagjai két konténer között szorgoskodtak. Igyekeztek begyűjteni minél több használható nyomot. Nem voltak könnyű helyzetben, mert mindent beborított a vér. Erős fényszórók segítették a munkájukat, bevilágítva a tett színhelyét. Vakuk villogtak, nyomrögzítő fóliák sercentek. Tárgyakat, szemétdarabokat, ruhafoszlányokat pakoltak be nylon zsákokba, amiket lezárva betettek az arrább várakozó járművükbe. Vérmintákat vettek több helyről és mindent átvizsgáltak a legapróbb részletekig.
Taylorék igazolták magukat és érdeklődtek, hogy tudnak-e már valamit.
– Nem hittem volna, hogy ma még találkozunk. – szólalt meg Endi Regis a hátuk mögött.
– Én sem. – válaszolt Taylor.
– Hol a holttest? – kérdezte Sanders.
– A fal mellett. Legalábbis a legnagyobb része. –
– Mi? Mi az, hogy a legnagyobb része? Feldarabolták? –
– Igen. Meztelenre vetkőztették, össze-vissza szurkálták és levágták mindkét kezét. Felhasították a hasát, a torkát pedig átvágták. –
– Iszonyatos kegyetlenségről tanúskodik mindez. – szólt közbe Taylor.
– Itt van már a törvényszéki szakértő? – tette fel a kérdést.
– Éppen ott jön. – válaszolta Regis. – Dr. Mulland az ügyeletes. Legalábbis úgy tájékoztattak. –
– Bocsánat a késésért, de be kellett fejeznem egy boncolást. Nagyon sürgős volt. Dr. Mulland vagyok. Hol találom az áldozatot? –
– Jöjjön velem doki! Vigyázzon hova lép, mert mindent vér borít. – mondta Regis.
Mind a négyen óvatosan lépkedve elindultak a vértócsák között, majd megálltak a letakart test mellett. Dr. Mulland felemelte és lehúzta a fekete nylont a testről.
Borzalmasan megcsonkított, fiatal nő feküdt előttük. Szőke haja félig eltakarta szép vonásait.
Sanders a szájához kapott, elfordult és küszködött a hányingerrel. Erősen öklendezett. Taylor összevonta a szemöldökét, harag ült ki az arcára és oroszlánszerűen felmordult.
– Ezt csak egy elmebeteg állat tehette. Nem nyugszom, amíg el nem kapom. Kerüljön bármibe is. Ha kell, üldözöm az idők végezetéig. –
– Taylor ügynök! Nézze csak! – szólalt meg dr. Mulland, miután felegyenesedett a holttest átvizsgálása után. A kezében egy szív alakú medált és egy alvadt vérrel borított nylon tasakot tartott.
– Mi lehet benne? – kérdezte az ügynök.
A doktor letörölte a vért, majd óvatosan feltépte a tasakot. – Ez magának szól. –
A neszezés nem maradt abba. A torz arcú alak lassan felállt. Körbenézett, de nem látott semmit. Estefelé járhatott, mivel már alig szűrődött be fény, a majdnem teljesen összehúzott függönyök között. Ekkor tűnt fel neki, hogy még mindig szorongatja a maszkot. Hirtelen nem tudta mire vélni a dolgot.
Újabb zajt hallott. Óvatosan elindult a hang forrása felé. Útközben magához vette a kandalló előtt lévő tartóból, a piszkavasat. Néhányat lépett a konyha irányába, majd ismét megállt.
E pillanatban csörömpölés zaja törte meg a csendet. Nekilódult és ütésre emelte a kezében lévő vasat. Két-három lépés és már bent is találta magát a konyha közepén. Ám hiába nézett jobbra-balra, nem látott senkit. Meglepődött. Eszébe ötlött, hogy talán hallucinált.
Elindult a tűzhely körül, s ekkor botlott bele a macskába, amely az etető edényét nyalogatta. Az ő macskájába.
– Szia Menyus! Megijesztettél. Látom éhes vagy. Hány óra is van? – nézett az órájára.
– Már fél hét? Jól eltelt a nap. – gondolta.
A hűtőhöz lépett és kivett egy dobozos tejet. Teleöntötte a macska tányérját. Mikor az enni kezdett, simogatni kezdte a szőrét. A fejétől, a farkáig. Menyus dorombolással hálálta meg a törődést. Ő nézte és gyönyörködött a fényes bundájában.
– Olyan, mint egy kis tigris. – mosolygott rajta.
– Nem ártana a halaknak is enni, adnom. – ez volt a következő, ami eszébe jutott.
A hatalmas akváriumban több tucat hal úszkált. Különféle fajtájúak és szebbnél-szebbek. Szórt a vízbe nekik elegendő mennyiségű élelmet. Mikor a színes táplálék lassan süllyedni kezdett, a halak villámgyorsan versengeni kezdtek érte. Szinte habzott a víz a nagy sürgés-forgásban.
Miután az állatait megetette, maga is nekiült falatozni. Tegnapról maradt még pizza.
– Ez pont jó lesz. Megmelegítem egy kicsit. –
Vacsora után bement a szobába és bekapcsolta a televíziót. Váltogatta a csatornákat, de egyik sem tudta lekötni igazán. Valami többre vágyott.
Tapogatni kezdte sajgó arcát és ez eszébe juttatta az előző este történteket. Érezte, ahogy egyre nő benne a feszültség. Nem tudta megválaszolni önmagának, miért van ez így.
Egy újabb átkapcsolást követően a 36-os csatorna adását kezdte el nézni. A hét órás hírek következtek éppen. Szokásos politikai, gazdasági hírek, érdekességek a világ különféle országaiból. Ezután jöttek a bűnügyi hírek.
– Tegnap este a Central parkban szörnyű gyilkosságot követtek el. – kezdte a bemondónő.
– Az áldozatot elképesztő kegyetlenséggel végezte ki a gyilkos. Ilyen borzalmas rémtettre csak egy őrült képes. Az ügy tudomásunk szerint az FBI hatáskörébe tartozik, de ők egyelőre nem kívánnak nyilatkozni. Sajtófőnökük tájékoztatást ígért, amint érdemleges nyomra bukkannak. Addig csak azt tanácsolhatjuk mindenkinek, hogy este lehetőség szerint senki ne menjen egyedül sétálni a parkba, vagy olyan helyre, ahol rossz a világítás, vagy kevés a mozgás. Nagyon remélem, hogy az FBI nyomozói rövid időn belül elfogják ezt a szörnyeteget, ezt a pszichopata rémet! – folytatta.
– Pszichopata rémet? – hördült fel dühödten.
– Majd adok Én nektek pszichopatát! Ezt megkeserülitek! – átkozódott rekedtes, hörgő hangon.
A szekrényhez lépett. Kivett a fiókból egy fényképet és merőn nézni kezdte. Remegni kezdett a szája. Szuszogva megszólalt. – Ez miattad van! Meg foglak ölni ezért! –
Ezután a fotót a padlóhoz vágta. Kiment a hallba, fogta a mű arcot és a tükör elé lépett. Viszolyogni kezdett saját arcát látva. Bekente fájdalomcsillapító kenőccsel a sérült részt, majd óvatosan rásimította a műarcot a saját arcára. Miután befejezte az igazgatást, feltekintett és megnyugodva vette tudomásul, hogy ismét remek munkát végzett. Magára öltötte a fekete, speciális anyagból készült, testre simuló ruháját, magához vette a vadászkését és útnak indult. Átlépett az anyja fotója fölött, odaköszönt az állatainak és kilépett az ajtón.