Saját alkotásaim
A hergelés nem vezet jóra, vagy szépre,
a düh, a harag, csak pusztítani tud,
és mindez igen veszélyes a létre.
A felhergeltek magukat okosnak hiszik,
s tömegbe verődve bátornak tűnnek,
közben a gyűlölet zászlaját viszik.
A felhergeltek az igazat mind tagadják,
s tombolva bizonygatják az erejüket,
mások vesztét, pusztulását akarják.
A hergelés nem vezet el a békességhez,
s az indulatokat szabadjára engedve,
csak hozzájárul sokak félelméhez.
Olyan most a világ, mint a fortyogó vulkán,
a belsejében iszonyú erők működnek,
és biztosan kitör majd idő múltán.
Olyan most a világ, mint egy ködös mocsár,
igen veszélyes hely és kiismerhetetlen,
ahol nem látható élesen a határ.
Olyan most a világ, mint egy lángoló mező,
melyen az élet hamvai hevernek szerte,
s melyet nem tud eloltani az eső.
Olyan most a világ, mint egy vídia, kemény,
olyan, mint egy kietlen és forró sivatag,
amelyet örökre elhagyott a remény.
A szenvedések tengerén a vihar erősen tombol,
milliónyi kis hajót dobálnak a hullámok,
s míg a vihar tart, pusztít, rombol.
A nagy méretű hajókat nem fenyegeti a veszély,
ők erősebbek, s védettebbek a kicsiknél,
a számukra sokkalta több az esély.
A szenvedések tengerén még a remény is elhal,
víz alá kerül az esély is és nincs visszaút,
hisz a félelem minden lelket felfal.
A szabadságát vesztett madár nem örül,
bús, szomorkodik, s életuntan csipog,
hiszen erős rácsok veszik körül.
Magába roskadva az emlékei után kutat,
milyen is volt valaha szabadon élni,
és miért nem talál most kiutat.
Annak idején, amikor a magasban szállt,
s az égen a tündöklő Nap felé tartott,
a természettel szinte eggyé is vállt.
Egy óvatlan pillanatban csapdába esett,
s mielőtt észbe kapott, láncra került,
tudta, ez sok madárral megesett.
Azóta reményre nem talál, csak vegetál,
kap ugyan enni és inni, de csakis rab,
s az összes szép álma messze száll.
A szabadságát vesztett madár nem repül,
és régi önmagának torz mása csupán,
mégis reméli, hogy innen kikerül.
Kitörni készül a vulkán, rettentő ereje egyre nő,
belülről régóta feszíti a fortyogó, izzó láva,
s a közelében perzselve fojtogat a hő.
Kitörni készül a vulkán, vészterhes idők járnak,
amint dühe rázúdul a védtelen élővilágra,
sokuknak már nem lesz többé másnap.
A digitalizáció csak addig jó, amíg hasznos a célja,
míg az embereket segíti nagyon sok dologban,
s parancsra nem őket veszi majd célba.
A digitalizáció csak addig jó, amíg szabadságot ad,
szabadságot a mindennapokban és az életben,
s amíg aki használja, nem lesz általa rab.
Mindig kell valami, ami a figyelmet eltereli,
és félelemmel tölti fel az emberek lelkét,
így az igazi veszélyt mindőjük elfeledi.
Mindig kell valami, ami elrontja a napokat,
ami alkalmas megzavarni a békés életet,
és rettegésben tart kicsiket, nagyokat.
A szomorú valóság az, amit senki nem szeret hallani,
mivel az igen kellemetlen lehet az ember számára,
s így önnön sebezhetőséget is be kellene vallani.
A szomorú valóság az, hogy a látszat bizony csalóka,
sok minden sokkal nehezebb, mint ahogy tűnik,
és az álmok talán soha nem válnak majd valóra.
A szomorú valóság az, hogy kínos beismerni bármit,
hiszen az égetően meg tudja kínozni bárki lelkét,
s kiderülhet, hogy a sors mily keményen játszik.
A szomorú valóság az, hogy menekülésre nincs esély,
és nem bújhat senki a föld alá, amíg még lélegzik,
s mindenkire talán önnönmaga az igazi veszély.
A szavak néha veszélyesebbek, mint egy valódi fegyver,
kegyetlenül meg tudják sebezni az ember lelkét,
és manipulálnak vele minden este, reggel.
Szavakkal fedik el a valóságot, leplezik el a sok rosszat,
szavakkal ármánykodnak az igazság ellenében,
és teszik ezt állandóan, egész élethosszat.
A szavak néha veszélyesebbek, mint egy gyilkos méreg,
az végezhet hamar, a szavak sokáig kínozhatnak,
és ez így marad, amíg csak emberek élnek.
Ez immár a halál világa, kegyetlen, gonosz és sötét,
zsarnoki, gyilkos, elnyomó, mindent pusztító,
amelyben szűkre szabták, az elitek körét.
Ez immár a halál világa, ahol az élet esélye csekély,
minden perc szenvedés, rákos daganat, fekély,
és percről-percre, egyre csak nő a veszély.
