Saját alkotásaim
A színtiszta nyugalom olyan, mint a drágakő, ritka,
különlegessége felér a legszebb gyémántokkal,
s varázslatosságának a lelki béke a titka.
Olyan sokan vágynak rá, s annyira kevesen érik el,
mindazok, akiknek sikerült rátalálni e kincsre,
örömmel és vidáman néznek az égre fel.
A színtiszta nyugalom szinte felfoghatatlan dolog,
egy álomkép csupán az örök vágyakozásban,
s így is fog maradni, amíg a Föld forog.
A szívben rejtőző érzelmek figyelnek és várnak,
olykor türelemmel, máskor pedig feszülten,
de mind a kitörés lehetőségére vágynak.
Eleget voltak már bezárva, nagy bent a zűrzavar,
lassan felőrlődnek a terhektől, s csatát vívnak,
előkerül a furfang, netán a csűr-csavar.
Hamarosan felizzanak és nem bírnak magukkal,
nem mehet ez így tovább, túlontúl fárasztó,
a nyíltság az, mi leszámolhat a bajukkal.
A szívben rejtőző érzelmek feltörnek a mélyből,
s megmutatják az igazi mivoltukat, énjüket,
hiszen bőven kijár nekik is a fényből.
Vágyakozás egy esemény, vagy egy személy után,
egy tárgy, egy eszköz megszerzésének a vágya,
s a nap része ezzel lesz lefoglalva csupán.
A lélek örökös káoszban suhan a fáradt elme körül,
megpróbál remélni, s igyekszik befolyásolni azt,
ám ennek az agy olyan nagyon nem örül.
A tettek váratnak magukra, a bizonytalanság erős,
egy lépés előre, kettő pedig hátra, az a szokás,
s a lépésekre adott válasz néha igen velős.
Vágyakozás tölti ki a végtelen idő oly sok percét,
hangosan dobog a szív a kudarcoktól tartva,
s bízva, a sors megkönnyíti majd a tervét.
Nem mindig mondja azt az ember, amit gondol,
amit szeretne és amiről álmodozik naponta,
s a valóság bizony egészen más, sokszor.
Gyakorta nem is meri kimondani önnön vágyait,
letagadja azokat, s időleges zavarnak tekinti,
ugyanakkor irigyli a nála bátrabb társait.
Felhők ködén át látja a világot, s a remény élteti,
bízik benne, hogy nem fog kudarcot vallani,
ám mégis retteg tőle, csak csalódás érheti.
Nem mindig teszi azt, mire a szíve hangja hívja,
sokszor inkább eljátssza a süketet és a vakot,
s maga sem tudja, ezt vajon meddig bírja.
Mi is a vágyakozás, csupán az elme játéka,
vagy a szív megfoghatatlan érzülete,
netán a természetnek a szándéka?
A hormonok késztetése, az érzelmek óhaja,
az álmok beteljesülése utáni epekedés,
az álmatlanság, s a remény sóhaja?
A kémiai zűrzavar, s az igéző illatok hatása,
igazi, erőteljes vonzalom a másik iránt,
netán a logikus gondolatok halála?
Mi is a vágyakozás, egy emésztő tűz belül,
a lélek zűrzavara, s a józan ész veszte,
amin a szerelem érzése kerül felül?
Amíg élünk, van lehetőségünk korrigálni dolgokat,
van esélyünk jobbá tenni a rosszat, a hibákat,
s akad alkalmunk tenni valami fontosat.
Addig nem nyugodhat a lelkünk, míg valami bántja,
s nem pihenhetünk a karosszékben hátradőlve,
hisz az eszünk folyvást a legjobbat vágyja.
A szívünk azt sugallja, hogy soha nem adhatjuk fel,
és legyen bármilyen nehézség, vagy tragédia,
tudjuk, hogy a végéig küzdenünk kell.
Amíg élünk, ki vagyunk szolgáltatva eme világnak,
az érzéseink gyakorta másra, s jobbra vágynak,
nem adhatunk esélyt sohasem hibáknak.
Egy fiatal nő ül a szobában,
s gondolkodik egymagában.
Hová és merre viszi a sorsa?
Mi lehet az élet sava-borsa?
Visszaemlékszik a régmúltra,
a szebb pillanatokat elnyújtva,
mereng azon, mi is történt vele,
szíve újra érzelmekkel van tele.
Előző kapcsolatának már vége,
elege volt, ezért ím ő állt félre.
Unalmassá és megszokottá vált,
pedig sokáig reménykedve várt.
Ám hiába, párja nem változott,
néha köszönés nélkül távozott.
Kihűlt a szerelem forró lángja,
emlékek maradtak csupán hátra.
Nem oly rég megismert valakit,
s máris kapott tőle biza valamit.
Méghozzá bizalmat és reményt,
döntött, nem engedi el szegényt.
Értelmes, szórakoztató és kedves,
nagyon melegszívű, s igen rendes.
Rágondolva a szíve nagyot dobban,
és a régen kihűlt tüze újra lobban.
Vágyom rád, amióta
csak megismertelek,
megkedveltelek és
lám megszerettelek.
Vágyom rád, mint
dús rét az esőre, s
napfényre a virág,
mikor végre látlak,
mindig szebb lesz
számomra a világ.
Vágyom rád éjjelente,
mikor ébren álmodom,
s vágyom rád nappal,
miközben átölel karom.
Vágyom rád minden
percben, amíg csak
sajgó szívem dobban,
s míg kettőnk között
a láng fel nem lobban.
Majd, ha egész lényünk
egybeolvad és csókra
nyitod a piciny szád,
halkan odasúgom Neked,
hogy nagyon vágyom rád.
A Remény kardja sötét helyen várakozik,
a posvány mocsarában, egy sziklában áll,
új időkre, s újfent ragyogásra vágyakozik,
mikor az ereje valamely hős testébe száll.
Körötte csordogáló víz, s haldokló erdő,
amelyet a gonosz sötétség ármánya ural,
reméli, hogy a dicsősége hamarosan eljő,
s talán a sors nem lesz vele nagyon fukar.
Feljöttek már érte holtak is a homályból,
megpróbálták kihúzni, hogy őket segítse,
nem azért került ide az igazság honából,
hogy a bűnös réteget győzelembe repítse.
Ellenkezőleg pont velük fog leszámolni,
s pokolra küldeni mind az utolsó szálig,
valamennyiüket igazán öröm feláldozni,
biz minden csapása a dicsőségére válik.
A Remény kardja újra csillogásra készül,
mikor az igaz embereket segítheti ismét,
a segítségével e gonosz világ megszépül,
s többé a mocsárba nem tér vissza innét.
Vágtat az Óhaj szelek szárnyán,
Ő nem egy akármilyen látvány.
Álomvilág övezi a hosszú útján,
sokat rágódik jelenén és múltján.
Szeretne szeretni, de olyan nehéz,
reméli a boldogság hozzá is benéz.
Félénk és gátlásos, egy igazi jellem,
nem téveszti meg a bűbáj és kellem.
Őszinte érzelmekre vágyik legbelül,
olyanokra miket igazán megbecsül.
A sors sohasem volt kíméletes vele,
szíve mégis igaz szeretettel van tele.
