Saját alkotásaim
A belső hang mindenki lelkében él és suttog,
legtöbbször nagyon halk, máskor ordít,
s van, amikor a gazdájához undok.
Gyakorta némát játszik, főleg nehéz időkben,
s mikor a legnagyobb szükség lenne reá,
akkor hallgat a legjobban, azon időben.
A belső hang velünk él, s majd velünk is hal,
olykor neki köszönhetjük a menekülést,
máskor igen erősen a szívünkbe mar.
A szavak ereje sokszor nagyobb, mint egy bomba,
fájó, komoly sebek okozására is képes lehet,
hiszen magát, a lelket döntheti romba.
Mézesmázosan megtéveszt és mételyezésre képes,
fel tudja bontani a legjobb kapcsolatokat is,
igen gyakran mondják azt, hogy ékes.
Ármányosan irányít és furfangosan terel másokra,
negédesen megtéveszt, oly kedvesen behálóz,
s futtathat bármely családot a zátonyra.
Mérget csepegtet a fülekbe, biz megássa a vermet,
erősen marcangolhatja a szívet, furmányos,
s a legjobb barátok közzé is éket verhet.
Ugyanakkor képes simogatni, néha igen beszédes,
olykor segítőszándékú, örömteli, kedélyes,
s alkalomadtán igen vidám, szeszélyes.
A szavak ereje sokkal több, mint egyszerű beszéd,
tettekre sarkalhat, s mély szeretetet tud adni,
ám gyakran nem tudja fékezni a hevét.
Hideg szelek fújnak, az emberek dideregnek,
kellemesebb, melegebb helyekre igyekeznek.
Ám a lelkek is fáznak legbelül, s szenvednek,
hiszen a rideg idők maradnak, nem engednek.
Kilátástalanságot fúj a közeledő vihar magja,
s nem hallik meg a segítségért kiáltók hangja.
Eme hangokat elnyomja a bent zakatoló szív,
amely rémülten dobogva isteni segítséget hív.
Hideg szelek fújnak, szétzúzva a megszokást,
s rettentő ereje elhozhatja az utolsó felvonást.
A természet színpadáról eltávozhat az ember,
ha a reá váró borzalmakkal küzdeni nem mer.
Tiszta lélekkel állni a nehéz kihívások elé,
becsülettel megküzdeni az igazságért,
és bátran haladni az elmúlás felé.
Ezen merengett a lovag a szakadék szélén,
a kardját szorongatva nézett a mélybe,
és csillogott a fény a pengéje élén.
Felidézte a régi szép múltat, a dicső időket,
a szerető családját, amikor közöttük volt,
s a csata után hozzá vágtató hírvivőket.
A hírvivők elmondták neki, kisfia született,
ezt hallva gyorsan a nyeregbe pattant,
s rögvest, lóhalálában, haza ügetett.
Tiszta lélekkel lépett be a kastélya ajtaján,
átölelte az asszonyát és az újdonsült fiát,
s a szíve úgy dobogott, mint hajdanán.
Lehetne ez egy szebb világ, ha úgy állnánk hozzá,
s ha a szeretet ereje irányítaná a gondolatokat,
akkor az igazság nem zsugorodna ponttá.
Nem halna ki az értelem, a becsület, és a szépség,
s nem venné át a helyüket az a rengeteg rossz,
a sötétség, a gonoszság, a szörnyű rémség.
A jóság és a tiszta szív lenne mindennek az alapja,
egymás segítése, megértése, természetes lenne,
s az összefogás emelne minket a magasba.
Lehetne ez egy szebb világ, s egy sokkal jobb élet,
varászlatosabbá válhatna valamennyi percünk,
és békében, szabadon élne minden lélek.
Az álmok útján bármi előfordulhat és történhet,
zöldellnek a fák, a bokrok, madarak dalolnak,
s itt nem érvényesek az emberi törvények.
Ragyogóan süt a Nap és beragyogja a kék eget,
a kristálytiszta patakok vizén sellők táncolnak,
itt minden élőlény boldog, szeret, s nevet.
Nagyok, s kicsik jól megférnek egymás mellett,
az állatok barátságosak, sőt beszélni is tudnak,
és megmutatja magát minden, ami rejtett.
Az álmok útján végtelen a fantázia és a remény,
bárki belebújhat bármilyen alakba, szerepbe,
itt nem létezik sem gazdag, sem szegény.
Létezik viszont igazságosság, s végtelen varázs,
az őszinte szeretet, az érző szív, a nyugalom,
és e helyen soha nem győzhet a kaszás.
A szabadság szele feltámadott most tavasszal,
és próbálja elfújni a sötétségnek a felhőit,
nem lehet megvenni pénzzel, arannyal.
Végigcirógatja a megfáradt és rémült arcokat,
eszükbe juttatja, hogy lehet még esélyük,
ha sikerrel megvívják önnön harcukat.
Hiába dörög az ég, a villámok hiába cikáznak,
amíg csak a tiszta szívek együtt dobbannak,
s együtt éreznek, van remény a világnak.
A szabadság szele megborzongatja a lelkeket,
és felszítva a hamu alatt rejtőző parazsat,
újraéleszti az elfeledett harci szellemet.
Életünk vége felé megelevenednek a múlt percei,
a történések, az óhajok, a vágyak sokasága,
s dolgoznak a szervezet emlékező sejtjei.
Megmutatják egykori önmagunkat, igazi énünket,
a távolba veszett álmainkat, a szerelmeinket,
s mindazt a jót, mi feltüzelte a vérünket.
Ismét fennen ragyognak a kimondott igaz szavak,
valós érzések árja járja át a szívünk legmélyét,
s ezek bizony megmozgatják a fáradt agyat.
Életünk vége felé másként hatnak reánk a dolgok,
sok mindent sajnálunk, s van amit megbánunk,
bármilyen irányba is haladjon a sorsunk.
A szívben rejtőző érzelmek figyelnek és várnak,
olykor türelemmel, máskor pedig feszülten,
de mind a kitörés lehetőségére vágynak.
Eleget voltak már bezárva, nagy bent a zűrzavar,
lassan felőrlődnek a terhektől, s csatát vívnak,
előkerül a furfang, netán a csűr-csavar.
Hamarosan felizzanak és nem bírnak magukkal,
nem mehet ez így tovább, túlontúl fárasztó,
a nyíltság az, mi leszámolhat a bajukkal.
A szívben rejtőző érzelmek feltörnek a mélyből,
s megmutatják az igazi mivoltukat, énjüket,
hiszen bőven kijár nekik is a fényből.
A szabadság kapujában várakoznak a rabok,
vannak közöttük aprók, kicsinyek, s nagyok.
Hevesen dobog a szívük, fűti őket a remény,
és feltűnik a hajnalcsillag a magyarok egén.
A szabadság kapujában várakozik a nép java,
hiszen mindegyiküknek ugyanaz most a baja.
A bátorságukat összeszedve tartják a zászlót,
s együtt kivívják a szabadságot, a nekik járót.
