Saját alkotásaim
Ha újraélhetnénk a boldog órákat, s perceket,
a feledhetetlen pillanatokat, történéseket,
biz csökkenthetnénk a lelki terheket.
Dobogna a szívünk és felpezsdülne a vérünk,
ismét örömteli érzések éledhetnének újjá,
talán az elképzeltnél többet is érünk.
Annyi mindent gondolhatnánk ezután újfent,
belefoghatnánk más, reményteli dolgokba,
s nem hinnénk, ez mindenen túlment.
Ha újraélhetnénk azt, amit annyira imádtunk,
s megmerítkezhetnénk az igaz szeretetben,
azonnal szebbé válhatna a világunk.
Milliárdnyi csillag ragyog az éjszakai égen,
felülről tekintenek le valamennyiünkre,
s tündökölnek a galaktikus térben.
Mint az emberi lelkek, születnek és halnak,
állandó változás a létük a végtelen útján,
s maguk után emlékeket hagynak.
Milliárdnyi csillag sejtelmesen őrzi a titkát,
igéző fényük reményt ad az embereknek,
s életre kelti a szívükben lévő szikrát.
Apró kezek, csillogó szemek, huncut mosoly,
a gyermeki lélek játékos, tanulni vágyó,
és csupán nagyon ritkán komoly.
Hancúrozás, birkózás, s bújócska a társakkal,
ugrálás a trambulinon, fogócska a kertben,
és megismerkedés a sok furcsa állattal.
Őszinte öröm és szívből jövő boldog percek,
igazán varázslatos időszak ez a kicsiknek,
s a levegő a közelükben szinte serceg.
Apró kezek, amelyeket a kezeinkkel fogunk,
kíváncsi és minket fürkésző pillantások,
értük, ha kell, áldozatokat is hozunk.
Ha megkaphatnánk, amit szeretnénk, az csodás lenne,
szárnyalhatna a szívünk és a lelkünk is egyaránt,
s a sorsunk azontúl csakis jó irányba menne.
Boldogak lennének a napok, nyugodt minden pillanat,
örömteli valamennyi történés, oly békések az órák,
és nem foszlanának szét az álmok egy perc alatt.
Ha megkaphatnánk, amit szeretnénk, az elég is volna,
már nem kellene mindennap az életünkért küzdeni,
hiszen a világ csak a jóról és a szépről szólna.
Érzelmek viharában éli napjait minden lélek,
sokszor nem is látnak tisztán a világban,
s mindig a csalódás rémétől félnek.
Féltik a megszokott életüket, s a titkaik sorát,
nem merik felfedni az igazi mivoltukat,
és feszülten várják az álombeli csodát.
Vágyak perzselik a szívüket minden percben,
ám mégsem kezdeményeznek semmi újat,
mivel nem készültek fel még fejben.
A szemük előtt suhan tova a saját reményük,
s míg mélán tétovázva sajnálják magukat,
hagyják elveszni az utolsó esélyük.
Érzelmek viharában tengődnek nappal-éjjel,
a bizonytalanságuk nem vezethet sehová,
s bizony ezt nehéz felfogni ép ésszel.
A győzelem érzése semmihez nem fogható,
igazán mámorító, s büszkeséggel tölt el,
bizony különlegesnek mondható.
Felülírja a vereség, a félelem rideg hidegét,
boldogságot áraszt szét a test sejtjeiben,
s felülmúlja minden eddigi sikerét.
A győzelem érzése megdobogtatja a szívet,
és elsodor minden rosszat a jó útjából,
lélekben megőrizve a bajnoki címet.
Mikor utoljára látunk valakit, nem is fogjuk fel,
az a pillanat volt az életünkben az utolsó,
amikor a Nap azért a pillanatért kel.
Felkel, s letekint, megnyugvással néz le miránk,
föntről ragyogva mosolyog kerekded arca,
ez a sors műve és nem a mi hibánk.
Nézzük, ahogy távolodik tőlünk, s nem hisszük,
nem fogunk találkozni vele immáron többé,
ám nélküle sokra, soha nem visszük.
El sem búcsúztunk, hiszen nem jutott eszünkbe,
ez egyszerűen olyan hihetetlenül szomorú,
s emiatt erős fájdalom hasít a szívünkbe.
Mikor utoljára látunk valakit, különöset érzünk,
egyedül maradva bepárásodik a szemünk,
s a lelkünkben, láthatatlanul vérzünk.
A belső hang mindenki lelkében él és suttog,
legtöbbször nagyon halk, máskor ordít,
s van, amikor a gazdájához undok.
Gyakorta némát játszik, főleg nehéz időkben,
s mikor a legnagyobb szükség lenne reá,
akkor hallgat a legjobban, azon időben.
A belső hang velünk él, s majd velünk is hal,
olykor neki köszönhetjük a menekülést,
máskor igen erősen a szívünkbe mar.
A szavak ereje sokszor nagyobb, mint egy bomba,
fájó, komoly sebek okozására is képes lehet,
hiszen magát, a lelket döntheti romba.
Mézesmázosan megtéveszt és mételyezésre képes,
fel tudja bontani a legjobb kapcsolatokat is,
igen gyakran mondják azt, hogy ékes.
Ármányosan irányít és furfangosan terel másokra,
negédesen megtéveszt, oly kedvesen behálóz,
s futtathat bármely családot a zátonyra.
Mérget csepegtet a fülekbe, biz megássa a vermet,
erősen marcangolhatja a szívet, furmányos,
s a legjobb barátok közzé is éket verhet.
Ugyanakkor képes simogatni, néha igen beszédes,
olykor segítőszándékú, örömteli, kedélyes,
s alkalomadtán igen vidám, szeszélyes.
A szavak ereje sokkal több, mint egyszerű beszéd,
tettekre sarkalhat, s mély szeretetet tud adni,
ám gyakran nem tudja fékezni a hevét.
Hideg szelek fújnak, az emberek dideregnek,
kellemesebb, melegebb helyekre igyekeznek.
Ám a lelkek is fáznak legbelül, s szenvednek,
hiszen a rideg idők maradnak, nem engednek.
Kilátástalanságot fúj a közeledő vihar magja,
s nem hallik meg a segítségért kiáltók hangja.
Eme hangokat elnyomja a bent zakatoló szív,
amely rémülten dobogva isteni segítséget hív.
Hideg szelek fújnak, szétzúzva a megszokást,
s rettentő ereje elhozhatja az utolsó felvonást.
A természet színpadáról eltávozhat az ember,
ha a reá váró borzalmakkal küzdeni nem mer.
