Saját alkotásaim
A valóság és az élet gyakran próbára teszi az embert,
sajna nem cirógatja a lelkét, kedvesen, lágyan,
hanem felkavarja, mint vihar a tengert.
A valóság és az élet meg tudja keseríteni az álmokat,
s a vágyak tüze hiába lobog fennen a szívekben,
az ember legtöbbször, szenvedő áldozat.
A sors sokszor kegyetlen, s nem kíméli a gyengét,
nem segíti a jókat, a rendeseket, az igazakat,
hanem beléjük mártja a sötét pengét.
Nem kegyelmez az elesetteknek, a szegényeknek,
a jószívűeket és a tisztességeseket sem bírja,
egyszerűen véget vet a reményeknek.
A sors sokszor kegyetlen, az igazság nem az útja,
nem szereti a békét, bezzeg a háborút igen,
és a szenvedést a végtelenig nyújtja.
Ha ép a lélek, a test is sokkal jobban érzi magát,
sokkalta vidámabb és boldogabb az ember,
a sors pedig nehezebben látja el a baját.
Ha ép a lélek, akkor az élet sem olyan szomorú,
szebben ragyognak a csillagok éjszakánként,
és a Hold kerek arca, szélesebb mosolyú.
Mindenkinek lejár az ideje, hogy mikor, az kérdés,
addig azonban annyi mindent muszáj tenni,
s nem tudhatjuk, melyik az utolsó lépés.
Mindenkinek lejár az ideje, amely alapból is kevés,
számtalan gond és fájdalom keseríti a lelket,
ez a csodás élet, sajnos nem igazán mesés.
Arra vágynak az emberek, ami az övéké nem lehet,
pénzre, szerelemre, s különféle kiváltságokra,
hiszen mindőjük más vonatra vett jegyet.
A sors vonata száguld, nem áll meg sok állomáson,
és éppen ezért, nincs sok kiszállási lehetőség,
az álmaik nem jutnak túl a látomáson.
Arra vágynak, amit a szívük rejt, mélyen, legbelül,
az eltitkolt érzéseik, érzelmeik, emésztik őket,
és bizony csak kevesek vágya teljesül.
Amíg a szegény dolgozik, addig a gazdag dőzsöl,
s míg az előbbi adózik és sokat szenved,
addig az utóbbi szórakozik, s flörtöl.
Amíg a szegény dolgozik, a gazdag bunkert épít,
s míg az előbbi éhezik, kilátástalan a sorsa,
addig az utóbbi tömegeket szédít.
Amíg a szegény dolgozik, a gazdag uralja a létet,
s míg az előbbi önmaga ássa a saját sírját,
addig az utóbbi irányítja a véget.
Amíg a szegény dolgozik, addig pusztít a gazdag,
s míg az előbbi gyáván fejet hajtva bólogat,
addig az utóbbi kiöli a csíráját a magnak.
Mindenki küzd a saját életével, a saját sorsával,
a mindennapi terhekkel, a nehézségekkel,
és sokszor nem bír önnön gondjával.
Folyamatos a harc az idővel, a nehéz percekkel,
az elvárásokkal, a túlzott követelményekkel,
és a szinte megvalósíthatatlan tervekkel.
Mindenki küzd a munkahelyén és az iskolában,
betegként a kórházban, küzd a lelki sebeivel,
s többet van másutt, mint az otthonában.
Mi mindent viszünk a vállainkon, mily terheket,
mennyi reményt, hitet, szeretetet, csalódást,
miközben a sors nekünk ássa a vermeket?
Mi mindent viszünk el majd magunkkal a sírba,
mennyi titkot, vágyat, elképzelést és álmot,
a túlvilági békében, s a jólétben bízva?
Ki tudja, meddig lehetnek velünk a szeretteink,
és meddig fogunk emlékezni majd reájuk,
vagy miket őriznek meg az emlékeink?
A szeretetünket sokszor nem tudjuk kimutatni,
s emiatt látszólag talán ridegnek tűnhetünk,
ám kérdés, hová fogunk így kilyukadni?
Addig kellene szeretnünk, s élnünk, míg lehet,
kedvesen cirógatnunk, gyengéden ölelnünk,
s átéreznünk, a lelkünknek ez mit is jelent.
Ki tudja, reánk mi vár, meddig is rójuk az utat,
mi mindent kell még tennünk és kibírnunk,
és mutat-e a sors, a legvégén kiutat?
Mikor a méz is keserű, akkor már nagy a baj,
semmi nem tetszik és szenved a lélek is,
s nem tud elülni a szívekben a zaj.
A testet is fájdalom gyötri, s igen sok a gond,
sikertelenség övezi a napok nagy részét,
a sors minderre még pezsgőt is bont.
Mikor a méz is keserű, jön egy kellemes nap,
ami felüdít, felfrissít és vidámabbá tesz,
s maga után szép emléket hagy.
