Saját alkotásaim
Mindenki másként dolgozza fel a veszteséget,
van, aki könnyebben, más megszenvedve,
s ez megpróbál minden nemzedéket.
A sors igen sokszor állít csapdát az ember elé,
nagyon sok akadállyal keseríti az életet,
s úgy terelget a végső cél felé.
Közben elbizonytalanít, megtréfál, arcul csap,
tönkretesz, felvidít, letaszít a mélybe,
s kiderül, ki e világban él, csak rab.
Mindenki másként küzd meg önnön árnyaival,
és másképpen éli meg a mindennapjait is,
ám sokszor nem bír a saját vágyaival.
Minden perccel egyre rövidebb lesz az életünk,
egy jó ideig ez nem számít, s nem zavaró,
ám később már a végtől félhetünk.
Gyorsabban suhan az idő, az érzékeink szerint,
és semmi nem működik úgy, mint valaha,
egy fiatal persze erre csak legyint.
A Nap vigasztal és sok-sok felhő reánk kacsint,
virágok illata igyekszik elvonni a figyelmet,
s mindez, az érzékenyünkre tapint.
Minden perccel messzebb szállnak az álmaink,
és kezd elmúlni az egykori csodás varázs is,
végül elköszönnek tőlünk a vágyaink.
Már alig vonszolja magát a szerencsétlen ember,
mindene fáj, folyamatosan kínok gyötrik,
s békességet, nyugalmat nem lel.
Életben maradnia sem könnyű, hiszen elég idős,
és mégsem szabadulhat, halálig dolgozik,
mert a világban az igazság erős.
Muszáj addig küzdenie, amíg képes talpra állni,
míg a szemeit véglegesen le nem hunyja,
s jól tudja, jót sosem szabad várni.
Már alig vonszolja magát, fogytán egykori ereje,
ám még így sem engedik visszavonulni,
s végül reá zárul a koporsó fedele.
Egy temető a világ, a lelkek sötét temetője,
amely fogva tart és nem enged el soha,
s végül elfogy mindenki levegője.
Magába temet jót, szépet, álmot és vágyat,
esélyt, reményt, szeretetet, nyugalmat,
békességet, a létnek fordítva hátat.
Egy temető a világ, mely fogva tart örökre,
nincs kiút és lehetetlen a menekvés is,
így semmi ok nem lehet az örömre.
Minden jó véget ér és sajnos túlontúl hamar,
sokkalta hamarabb, mint bármily rossz,
a jóval a sors szűkmarkú, fukar.
Legtöbbször szinte észrevétlenül suhan tova,
s úgy száguld el a pillanatok szárnyain,
mint a mesékben a táltosok lova.
Minden jó véget ér, mintha nem is lett volna,
csupán szép álomként őrzi az emlékezet,
s nem érzi, hogy e világról szólna.
Az emberi sors a legtöbbeknek bizony nehéz,
szinte végig teher, munka, kihasználtság,
s igen ritka, mikor a szerencse benéz.
Az élet nem egyszerű, leginkább csak dráma,
véget nem érő színdarab, tragédiákkal teli,
s csak nagyon nehezen szedhető ráncba.
Persze vannak időszakok, mikor kisüt a Nap,
szelíden cirógat a szellő, nyugodt minden,
és a lélek egy kevéske időre pihenőt kap.
Az emberi sors legtöbbször túlontúl kemény,
csalódások sokasága, betegségek és kínok,
néhanap azonban bekacsint a remény.
Az utolsó pillanatig történhet az életben bármi,
annyi minden megváltozhat, s jobb is lehet,
nem kell feltétlenül a reményre várni.
A sors igen csalafinta, s nagyon szeret játszani,
oly ügyesen manipulál, elrejti a saját lapjait,
közben megpróbál ártatlannak látszani.
Az utolsó pillanatig az esély felbukkan sokszor,
felbukkan, majd köddé válik, nem tér vissza,
és legvégül a végzet mindent lerombol.
Mindenkinek megvan a maga keserve, ami fáj,
ami égeti a lelkét, amely nyomorba dönti,
s amelyet sokszor elhallgathat a száj.
Legyen az idős, középkorú, vagy esetleg fiatal,
mindőjük küszködik valamivel az életében,
s az idők végezetéig tarthat a viadal.
Nem akarja megérteni egymást sajna az ember,
pedig túllépni a gondokon, s a fájdalmakon,
csakis együtt lehetséges majd egyszer.
Mindenkinek megvan a lehetősége és reménye,
ahogy megvannak a titkos álmai, s vágyai is,
ám ritkán kerül a sors az ember kezébe.
Az élet nagy színpadán mindhalálig küzdenünk kell,
és soha nem hagyhatjuk abba, amíg csak élünk,
különben a lelkünk nyugalmat nem lel.
Nem adhatjuk meg magunkat a sorsnak, harc nélkül,
még akkor sem, ha sokszor mélypontra kerülünk,
és akkor sem, ha elbukunk legvégül.
Amíg élünk, a tetteink minősítenek majd bennünket,
a szeretet erőt ad a legnagyobb bajnak idején is,
s így a kudarc nem szegheti a kedvünket.
Az élet nagy színpadán gyakorta villámok cikáznak,
és folyton támadnak minket a viharok, de hiába,
ha reánk a mennyben angyalok vigyáznak.
Az életünk elvész a mindennapok nyomorában,
legszebb éveink kimúlnak mások kezében,
s az emlékünk ott végzi a pocsolyában.
A magunkra jutó idő bizony elenyésző, s kevés,
az energiánkat felemészti a munka, a terhek,
a számtalan gond, az ivás és az evés.
Az életünk elvész, mielőtt még élhettünk volna,
s ha ki tudnánk bújni ebből az ördögi körből,
talán minden valami szebbről szólna.
