Saját alkotásaim
A sekélyes elmék világában nagy a verseny,
folyamatosan méricskélik a másikat,
s mind töri magát, hogy nyerjen.
Vetélkednek, kinek is van bölcs gondolata,
és ki az, aki végül hazaviszi a pálmát,
kinek ármányosabb a fondorlata.
A sekélyes elmék világában boldog az élet,
hisz nem esik nehezükre a sok tudás,
és mindennap csak emelik a tétet.
A hírek főleg a rosszról szólnak, hiszen az a cél,
elvétve akad csupán igazán kellemes téma,
s így a rettegés rendszeresen visszatér.
Háborúk, pusztítás és erőszak uralja a napokat,
a megtévesztés, a képmutatás állandósult,
erősen befolyásolva a kicsiket, nagyokat.
A hamisság, s a hazugságok óceánként áradnak,
megfertőzve az egykor oly értelmes elméket,
és gyakorta szinte viharként támadnak.
Már a vízcsapokból is politika és ármány folyik,
nem meglepő, hogy a víz ihatatlanná válik,
s úgy tűnik, eme posvány el nem fogyik.
A hírek főleg a rosszról szólnak, pedig volna jó,
a szeretet, a békesség, az öröm és hasonlók,
ám ezekről igen keveset hallatszik a szó.
A mélységes sötétség gyorsan terjed a világban,
kihasználva a butaságot dühöng, tombol,
és ez történik minden irányban.
A mélységes sötétség gyorsan terjed, viharként,
megfertőzve az elmét és az emberi lelket,
végül mi marad majd vigaszként?
Amikor a butaság virágzik, az egész világ örül,
s miközben fürdőzik a Nap éltető fényében,
a virágja szirmait a legyek veszik körül.
Amikor a butaság virágzik, boldogabb az élet,
elfelejtődik valamennyi bánat és keserűség,
amíg e virágot szagolja az összes lélek.
Hőbörgő háborgók háborognak hamis hírek által,
a hamisságnak a héjái homályban tartják őket,
s már mennének is harcolni, kézzel-lábbal.
Hőbörgő háborgók háborognak háborús időkben,
és hörgő hatalmi tébolyban égve hadakoznak,
a hiszékenység a butasággal együtt időtlen.
Józan ész és értelem nélkül nem sok esély marad,
mivel az emberiség jó része még el sem hiszi,
hogy a sorsuk igen rossz irányba halad.
Sokaknak nincs ideje, energiája, a valóságot látni,
sőt, ha látja is, egyszerűen nem tudja elhinni,
hogy bárkik el akarnák az élettől vágni.
Józan ész és értelem nélkül elhal minden remény,
apró gyertyalángként pislákoló fénye kialszik,
s mindenki rájön, a jövő milyen kemény.
Aki ébren is alszik, annak a valóság csak álom,
nem fogja fel a körötte lévő történéseket,
s nem zavarja a nyakába tett járom.
Nem hisz el semmit abból, ami sajnos biz igaz,
s nem akarja megérteni azt sem, amit lát,
számára az igazság soha nem vigasz.
Aki ébren is alszik, annak koromsötét a jövője,
persze a jelene is csupán tragédiák sora,
és kizárólag a félelmet viszi a jövőbe.
Akkor már késő, amikor kés van a hátunkban,
mikor elvették tőlünk a levegő maradékát,
s amikor az ellenség lakik a házunkban.
Ott lakik, mert ármánnyal kitett minket onnan,
becsapott, hazudott és elvette az életünket,
így a remény tüze többé fel nem lobban.
Agóniában él a nép, nem akarja az igazat látni,
hiszen az égetne és sértené a büszkeségét,
a valóság pedig borzalmasan tud fájni.
Akkor már késő, amikor semmink nem marad,
mikor teljesen védtelenné válunk a sötétben,
s a kezünkhöz az ostobaság bűne tapad.
A juhok akolba zárva bégetnek,
mi történni fog velük nem értik,
sajnos már nem sokáig élhetnek,
ám végük közeledését nem érzik.
Meg vannak osztva egymás iránt,
nem ugyanúgy rágcsálják a füvet,
nem fogják fel a jó, helyes irányt,
pedig a halál gyorsan feléjük üget.
Birkamód, némán, tétovázva állnak,
nem érdekli őket az utódok hangja,
már csak a lemészárlásukra várnak,
nem számít, melyiknek mi a rangja.
Legyen az tarka, fekete, vagy fehér,
vastag gyapjújú, netán frissen nyírt,
a semmittevésük egy aláírással felér,
s nem fogják tudni továbbadni a hírt.
Az akol körül áll a gyilkosok sora,
a nyájon röhögve fenik a bárdokat,
a birkák ezt nem fogják érteni soha,
végleg elveszítik a szép juh álmokat.
Egyikük sem menekül, hiába remélt,
feleslegesen árulta el nyájbéli társát,
ostobaságuk fajuk kiirtásával is felér,
irántuk egyetlen birka sem érez hálát.
Dülledt szemű, levágott fejek tömege,
néma elmúlás, hörgés nélküli hangok,
nem hallatszik messze a szívek zöreje,
elég lesz a fejsze, nem kellenek tankok.
A birkanép önként átadja majd magát,
mind a másikat okolja, naivan, hiába,
a történelem nem hallja nyájuk szavát,
sorsukkal így nem szállhatnak vitába.
