kín Archívum - 3 / 4 oldal - Kiss Gyula versei

Mi szépség van az öregedésben?

Mi szépség van az öregedésben? Bizony semmi.

Ritkulnak a csontok, elsorvadnak a szövetek,

és mindent sokkal nehezebb megtenni.

Egyre több lesz az arcon a ránc, s kopik az elme,

mindaz, ami valaha igen drága selyem volt,

manapság csupán egy szétmosott kelme.

Fáj a derék, fáj a gerinc, s nincs is, mi ne fájjon,

sokkalta nehezebb reggelente az ébredés,

és a gyönyörök sokasága mára álom.

Nehezül a járás, s a futás csakis a fantáziában él,

az izmok szépen átalakulnak zsírszövetté,

és a vágyak zöme többé fel sem kél.

A látás homályos lesz, reszketnek majd a kezek,

és gyógyszerre sokkal több pénzt kel költeni,

borzasztó lassan gyógyulnak a sebek.

Mi szépség van az öregedésben? Bizony semmi.

Rengeteg a kín, állandósul a fájó szenvedés,

s lelkileg is gyötrő mások terhére lenni.

Miközben az arcodat simogatják

Miközben az arcodat simogatják, hátul ássák a sírodat,

elhitetik, hogy megmentenek mindenféle rossztól,

ám valójában egyre inkább növelik a kínodat.

Meggyőznek, kizárólag a jó szándék vezérli csak őket,

segítenek a pénzügyi gyarapodásban, azt sugallják,

s eközben nyomorba taszítanak férfiakat, nőket.

Tesznek róla, hogy az egészség ne is létezhessen többé,

mérgekkel megbolygatják a természet ősi rendjét,

s minden, mit szerettél, gyorsan válik köddé.

Egyre csak hullanak a szeretteid és fogy a baráti köröd,

a gyermekedet megalázzák az óvodában, iskolában,

s ha szólsz, leordítanak, ehhez semmi közöd.

Halált vesznek a számodra a saját és a mások adójából,

mindezt kizárólagosan az élet védelme címszó alatt,

kik ezt teszik, nem bújnak elő a sötétség odújából.

Miközben az arcodat simogatják, beléd mártják a kést,

a lelked így válik eggyé a végtelen térrel, s idővel,

az élet filmjéből már nem látod az utolsó részt.

Hívatásuk szégyenei

Hívatásuk szégyenei mindazok, akik esküjüket megszegik,

s akik júdáspénzért és meg nem érdemelt pozíciókért,

a tőlük elvárt legnagyobb aljasságot is megteszik.

Kiknek az egykor tett fogadalmuk nem jelent már semmit,

és kik eladták a sosem volt lelküket is a sötétség erőinek,

s a gonoszok parancsára nem kímélnek soha, senkit.

Érzéketlenül, kegyetlenül bánnak manapság a betegekkel,

gyakorta nem különbül, mint akármelyik kóbor állattal,

s ugyanúgy nem kegyeskednek az apró gyerekekkel.

Nem számít nekik senkinek a fájdalma, szenvedése, kínja,

hiszen becsületük és tisztességük a régmúltba veszett,

a kritikát, s a panaszokat, arcuk vastag bőre jól bírja.

Hívatásuk szégyenei biz nem hallják tisztességes társaikat,

hiszen a jóra és az igazságra immár nem fogékonyak,

a hozzájuk fordulókon élik ki perverz vágyaikat.

Meddig hagyja?

Meddig hagyja magát feszíteni a húr, a gitáron,

hiszen nyújtották és pengették már ép eleget,

s nem szenvedett már sokat a világon?

Annyi, de annyi keserves dalt játszattak el vele,

a rengeteg fájdalmas és lehangoló zenéjétől,

minden lélek szomorúsággal lett tele.

Meddig hagyja, meddig tűri még a sok kínzást,

ahelyett, hogy ellenállna és elpattanna végre,

ezzel megszüntetve a további sírást?

Izzadtságban fürödve

Izzadtságban fürödve erőteljesebbek a rémálmok,

minden sokkalta szörnyűbb és fárasztóbb is,

s rájöhet akárki, a világ milyen álnok.

A szemet maró sóoldat a látást biz megzavarhatja,

kínoz, gyötör, ellehetetleníti az életet magát,

s ezt bizony mindenki megtapasztalja.

Előtör a kegyetlenség, nincs türelem, s megértés,

dühödt ordítozás folyik, szidás, becsmérlés,

s nem számít már semmiféle megérzés.

Feltör a lelkek mélyéről a gyűlölet, az izzó harag,

szembefordulnak azok, kik kedvelik egymást,

és leomolhatnak a tiszta, erkölcsi falak.

Izzadtságban fürödve nincs kímélet, s kegyelem,

csupán kín, meg nem értés, düh, s agresszió,

ezt mind megtapasztalja, ki csak eleven.

Rettentő feszültség

Rettentő feszültség uralja a napokat,

felerősíti a nehéz gondokat, bajokat.

Perzsel a levegő, szenved az ember,

hűsítő pihenésre manapság nem lel.

Izzadtan, s tapadva végzi a dolgokat,

kínjában felidézi a múltbeli sorsokat.

Egyre többször önti el az erős harag,

nem nyugtatják meg a békítő szavak.

Másokat hibáztat bizony mindenért,

akár gyilkolna is a jó kis kincsekért.

Azonban erre sajnos kevés az esély,

s lassan elhagyja a maradék remény.

A szeretet ereje tartja benne a lelket,

s tudja, hogy igaz békére nem lelhet.

Vészterhes, pusztító és gonosz idők,

s a mostani napok korántsem dicsők.

Rettentő feszültség járja át a sejteket,

a halál még sok új praktikát rejteget.

Leáldozik az emberek világa végleg,

ők nem, de hírük megmarad névleg.

Az igazság fáj

Az igazság fáj és ezért félnek tőle sokan,

s nem akarják elismerni a valóságot,

miközben az idő sebesen rohan.

Könnyebb a szemeket lesütni, nem látni,

mint elismerni a sajgó gyengeséget,

s a nem létező hamisságra várni.

Nehéz elismerni a hibákat, a tévedéseket,

s elfogadni a valóság igazi mivoltát,

elhallgattatva a biztos tényeket.

Egyszerűbb letagadni azt, mi nem tetszik,

s elhessegetni az önvád maró kínját,

hisz a léleknek ez jobban fekszik.

Ki hibázott, s nem létezik a számára kiút,

mivel meggondolatlanul tett valamit,

oda lett a jövője, s marad a múlt.

Az igazság fáj, gyakorta éget, mint a tűz,

elviselhetetlenül gyötörhet, kínozhat,

s bárkit a szenvedés mezejére űz.

Egy nap is sok

Egy nap is sok, ha szenved az ember,

hogyha mindene fáj, kínok között él,

nem tud aludni, nyugalomra nem lel,

hogy még több fájdalom éri, attól fél.

Nem meri lehunyni a fáradt szemeit,

s gyakran a levegőt is nehezen veszi,

végigsimítja reszkető, ráncos kezeit,

a párnáját megigazítva feje alá teszi.

Egy nap is sok, ha szenved az ember,

ha csekélyke reménye elpárolog tova,

egykori örömeit átélné még egyszer,

ám tudja, ez nem történik meg soha.

Az élet rideg

Az élet rideg útját nehéz járni,

sok benne a gonosz, a kemény,

valami jobbra lehet ugyan várni,

ám nem igazán nyugtat a remény.

Mindennap egy újabb küzdelem,

egy másik harc, egy újabb teher,

szakadatlan, s nem múló förtelem,

mely röpke pillanatok alatt is lever.

Szenved a lélek, s a fájdalom éget,

szomorú a gyász, nem múlik a bánat,

a sors nem akarja behúzni a féket,

az ember még vajon meddig várhat?

Meddig lehet tűrni az igaztalan igazt,

a lélektelen lelkek sötétlő nyomorát,

igazán már semmi nem nyújt vigaszt,

mikor teszi fel a halál végre a koronát?

Forróság

Lesújt a Forróság újra és újra,

kitikkaszt, kiszáraszt mit tud,

nem érdekli az élővilág búja,

mindenképpen a céljához jut,

Az emberi gonosz segíti ebben,

elég régóta kísérleteznek rajta,

titkáról a fátyol fel nem lebben,

ő pedig nem az a feladom fajta.

Egy bolygót is tönkre tud tenni,

felperzselheti az élet maradékát,

nemigen kíván kegyesnek lenni,

viselje a világ gyilkos hozadékát.

Lehervasztja a mosolyt az arcról,

izzadtság áztatja át a fáradt testet,

nem mondhat le a pusztító sarcról,

hisz ő maga hitvány, aljas, feslett.

Megfékezni lassacskán lehetetlen,

s tébolyodott őrjöngése kegyetlen,

szenvedés okozásában verhetetlen,

hiszen még a halálban is veretlen.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30